A béremelések után jöhet a nagy drágulás

Itt kezdődnek a bajok

Janus-arcú a magyar gazdaság – mondta a Napi.hu-nak adott interjúban Zsiday Viktor, a Plotinus Holding Nyrt. igazgatótanácsának elnöke. A befektetési szakember a cég tőzsdei kivonulásáról, az unortodoxiáról, az uniós gazdasági motorról, a béremelésekről is beszélt, valamint a 2020 után várható helyzetről, amely közel sem vidám a magyar gazdaság számára. A nyugdíjproblémára pedig nehéz receptet mondani, de a nyugdíjak elinflálása és a korhatár emelése szerint elkerülhetetlennek látszik.

– Kapott egy levelet az Budapesti Értéktőzsdétől, amely a „pálya széléről való felesleges bekiabálásnak” minősítette az ön tavaly ősszel megfogalmazott kritikáját, miszerint túl sok terhet jelent a tőzsdei lét ma Magyarországon?

– Nem jött levél tőlük. A Plotinus menedzsmentje racionális érvek mentén döntött arról, hogy javasolja a kivezetést. A tőzsdei jelenlét ugyanis sok nehézséggel, költségekkel és adminisztrációs terhekkel jár. A tőzsdei szereplés e terhek miatt versenyhátrányt jelent, a tőzsdéhez szükséges transzparencia fenntartásához ezek az adminisztratív dolgok azonban elengedhetetlenek. Nem is ebből kell alább adni. A tőzsdének transzparensnek kell maradnia.

A mérleg másik serpenyőjébe kell pakolni sok-sok dolgot, hogy hosszabb távon vonzó legyen a cégek számára a tőzsde, ezek adólépések és adminisztratív döntések egyaránt lehetnek. Csak így lehet új cégeket behozni a tőzsdére, csak így lesz tőzsdei fejlődés Magyarországon. Sok megoldás van a tőzsde fejlesztésére.  Lengyelországban például a nyugdíjpénztárakat kötelezték, hogy a tagok vagyonának egy részét a tőzsdén fialtassák, ez pedig az árazás emelkedését eredményezte, ami miatt érdekük lett tőzsdére vinni cégeket a tulajdonosoknak.

– A türelmetlenségnek is szerepe volt a tőzsdei távozásukban?

– A tőzsde és a befektetők világa racionális alapokon nyugszik. Egy-egy befektető pedig 3-5 évre tervez, nem tovább, ennél hosszabb időtávot ugyanis nem lehet belátni. Nekem az volt vágyam, hogy kiderüljön, a tőzsdei szereplés racionálisan is jó döntés. Kiderült, hogy a sok pluszteher miatt számunkra nem az. A várakozás – arra, hogy cserébe valami pluszt is kapnak a tőzsdei cégek – pedig túl sok pénzt emésztett fel. Az viszont fontos, hogy  a tőzsdei kivezetés a menedzsment javaslata, de arról a közgyűlésnek kell döntenie, méghozzá háromnegyedes többséggel. Ha a közgyűlésen nem lesz meg a többség, akkor maradunk.

– A távozás bejelentése után jelezte egy blogposztjában, hogy nem vállalt kormányzati munkát és külföldre sem megy. Ezt miért tartotta fontosnak  hangsúlyozni?

– Nagyon sok kérdés jött, és egyszerűbb volt leírni a blogban.

– Nem hívták külföldre?

– Nem releváns ez a dolog, mert nem szeretnék külföldre menni.

– Csak van az a pénz?

– Nincs. Hiába kezelnénk a munkatársaimmal a mostani vagyon többszörösét mondjuk Manhattanben és keresnék sokkal több pénzt, de én itt érzem jól magam. Ha mondjuk ötször annyi pénzem lenne Manhattanben mint itt, attól nem javulna az életminőségem.

– Pedig a gazdasági mutatók közül sok javult az elmúlt években, de azért még nincs minden rendben. Évekkel ezelőtt, 2011-ben, amikor még elég rossz bőrben volt Magyarország, azt mondta: két év normális viselkedés kell, utána összekapja magát a gazdaság. Hogy állunk most?

– Janus-arcú a helyzet a magyar gazdaságban. Az egyik, a kedvező vetület, hogy az elmúlt években nagyon sok, a befektetők szemében is kulcsfontosságú makroadatunk javult. A költségvetési hiány alacsony, a folyó fizetési mérlegben jelentős a többlet, az infláció is kezelhető. Ott van azonban a másik oldal: a kétezres évek óta a versenyképességünk romlik. Itt nincsen javulás. Ráadásul a versenyképességgel szorosan összefüggő termelékenységjavulás sem éppen acélos, és az elmúlt évek növekedését szinte kizárólag az EU-s pénzek okozták, azaz nem “önerőből” jött létre.

– Az uniós források nem csak a stabilizálódásban, hanem a növekedésben is fontos szerepet játszottak. Ma már közhelyszerűen emlegetik, hogy szökőkutakat építettünk az uniós pénzből mondjuk gyárak helyett.

– Ez ennél komplexebb dolog. Az uniós források egy részét valóban nem a legjobb módon használták fel, de ezzel együtt kritikus szerepet játszottak a gazdaság stabilizálódásában. A beruházások mellett például az EU-pénzek nagyon jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a háztartások nettó pénzügyi vagyona növekedjen: amíg 2000-ben mintegy 9 ezer milliárd forint volt, 2005-ben több mint 14 ezer, 2010-ben 18,4 ezer milliárdnál járt, tavaly pedig 34 ezer milliárd felett volt. Korábban ez az összeg stabilan a GDP 60 százalékára rúgott, ma pedig 100 százalék körül jár. Ez nagyon jelentős növekedés.

– Ez mit jelent pontosan?

– Azt, hogy az uniós források közvetve növelték a háztartások pénzügyi vagyonát, megtakarításait.

– Egyszerűen eltették? Vagy hogyan kell ezt elképzelni?

– A hazánkba áramló pénzek egy része közvetlen támogatásként – például az agrártámogatások – direkt módon növelik a megtakarítást, más része viszont a beruházások során “ki lett osztva” fizetésként, alvállalkozóknak, kereskedőknek, ahol ennek egy része nyereségként, megtakarításként csapódott le. Mivel ez egyben nagy devizabeáramlást is jelentett, lehetővé tette a devizahitelek leváltását, vagy a kormányzat devizaadósságának csökkentését is. Az EU-s pénzek gazdaságtámogató hatásai tehát komplexek.

– Az uniós pénzcsapot 2020-tól elzárják, onnantól mennyivel lesz nehezebb lesz a helyzet?

– Azt gondolom, hogy a kormány igyekszik majd elhúzni a ciklust pár évvel a források beáramlásának 2020-ban történő leállítása után. Dél-amerikai példával élve: az unortodoxiának három fázisa van.

Magyarország az elsőn túl van, ez volt az az időszak, amikor azt hangoztattuk, hogy kitaláltuk a megfelelő receptet, amely unortodox-populista megoldásokon alapult, és ezt először sokan kétkedve figyelték. Ezt követte a második fázis, a fellendülés, amit amúgy nem ezek a megoldások, hanem az EU-s pénzek generáltak. Ezután jön általában a harmadik fázis: mivel a produktivitás nem javul, hamarosan mindenféle korlátokba ütközhetünk. Ilyen például a munkaerőhiány, amit béremeléssel lehet kezelni, majd megérkezünk az inflációhoz, és innen kezdődnek az igazi bajok.

– Bár gyorsul az infláció, az 1-2 százalékos tempó nem tűnik szörnyűnek.

– Az infláció veszélyes dolog. Nagyon nehezen indul be, de ha elindult, annál nehezebb megállítani. Azt látom, hogy eljutottunk oda: a magyar gazdaságban megindultak felfelé a bérek és ez így is marad. Ennek egyszerű a logikája.

A magyar alkalmazottak szeretnék euróban számolt fizetésüket közelíteni a külföldi szintekhez. Amíg ezt a szintet a magyar fizetések nem közelítik meg, addig elmegy a munkaerő. Ha megközelíti, akkor egyre kevésbé. Emiatt lesz jelentős béremelés a következő időszakban, ami a lakossági fogyasztást fűti. Ezzel együtt pedig felpörgeti az inflációt. Ez a gondolatsor egyébként az egész régióra igaz.

– A felpörgő infláció kezelésére vannak megoldások. Például a kamatemelés.

– Ez elméletileg valóban elképzelhető forgatókönyv, de magyar jegybank várhatóan nem nagyon fog kamatot emelni, legalábbis a mostani vezetéstől és stábtól ezt nehéz elképzelni. Ráadásul a kamatemelés önmagában a problémát nem oldja meg.

– Akkor 2020 után alacsony kamatok mellett felpörgő inflációra van kilátás?

– Fontos hangsúlyozni, hogy 2020 még messze van, addig a nemzetközi piacokon is sok minden történhet. Így azt, hogy mi lesz pontosan, nagyon nehéz megjósolni, de ez simán benne van a pakliban. Azaz egy nagyon valószínű forgatókönyv.

A nagyobb baj az, hogy az EU-s pénzek “lecsengésébe” várhatóan egy túlfűtött gazdasággal fogunk belemenni, és a kormányzat valószínűleg fiskális és monetáris expanzióval – magyarul költekezéssel – fogja megpróbálni ellensúlyozni a külső források kiesését. Ez egy-két évig ugyan elegendő lesz, de utána végképp minden tartalék elfogy, és ismét többéves stagnálásba hullhat a magyar gazdaság. Ez egyébként nem újdonság, legalább 60 éve ezt az úgynevezett stop&go rendszert játsszuk Magyarországon.

– Zord jövőkép.

– Az most biztosnak látszik, hogy egy lakossági fogyasztási boom alakult ki, és a béremelések miatt ez folytatódik. A másik biztos pont, hogy az infláció esetleges elszabadulását kezelni kell.

– Visszatérve a jelenhez, a kamatkörnyezet alacsony, ugyanakkor a lakosságnak a béremelések miatt növekedhetnek a megtakarításai. Milyen célpontot érdemes választani?

– Ez kockázatfüggő dolog. Mivel az infláció várhatóan gyorsul, a bankbetétek reálkamata negatív lesz, az állampapírokon sem lehet nagyot kaszálni. Aki hajlandó a részvénypiaccal járó kockázatokat vállalni, annak érdemes arrafelé próbálkozni.

– Részvényből is van rengeteg. A BÉT-en nézzünk körbe vagy máshol?

– A magyar piacon lévő részvények szerintem jelenleg drágák, az amerikai piac sem a legjobb, leginkább az európai részvényekben látok fantáziát, az idén azoktól várok növekedést.

Az alacsony kamatkörnyezet miatt a másik célpont az ingatlanpiac lehet. Véleményem szerint az a másik terület, ahol továbbra is drágulással lehet számolni, mind itthon, mind külföldön. Aki ugyanis nem szeretne bukni a negatív reálkamat miatt például a bankbetétjén, de a részvénypiacot kockázatosnak tartja, annak az ingatlanpiacon lehet keresnivalója. Bár kétségtelenül ehhez komolyabb összeg kell. A magyarok amúgy is ragaszkodnak az ingatlanokhoz, a lakosság ingatlanban álló vagyona 50 ezer milliárd forint körüli összeget érhet.

– Meddig tarthat a drágulás a hazai lakáspiacon?

– Erre sincs jó recept. Az viszont valószínű, hogy mind a magyar, mind a nemzetközi szinten a nagyvárosokban lévő lakóingatlanok egyre értékesebbek lesznek. Szerintem Magyarországon a főváros és az agglomeráció kulcsfontosságú. Sokan jönnek ide tanulni, dolgozni, később a nagyszülők is jönnek, hogy a család közelében legyenek. Ez egy öngerjesztő folyamat, amely húzza az árakat. Közben pedig a falvakban egyre kevesebben lesznek, az ottani ingatlanok elértéktelenedhetnek.

– Az egészséges lakáspiachoz kellenek hosszabb távon a gyerekek, akik vásárlók lesznek később és ők a nyugdíjrendszer fenntarthatóságához is elengedhetetlenek. A demográfiában azonban nem állunk jól.

– Tény, hogy egyelőre nincs elég gyerek, akik később akár a lakáspiacnak támaszt adhatnak, nem beszélve a nyugdíjrendszerről. Ezt a folyamatot, mármint a nyugdíjak kérdését nyilvánvalóan kezelni kell, és ez mindenhol probléma, nem csak Magyarországon, hanem a legtöbb országban.

– És hogyan kellene kezelni? Élesen kritizálta például tavaly decemberben azokat a tanácsokat, amelyek szerint “tegyen félre az ember havi tízezer forintot, és akkor gazdag nyugdíjas lesz”? Ezzel mi a probléma?

– Nem a megtakarítást kritizáltam, hanem az olyan számításokat, amelyek leegyszerűsítve mutatják be ezt a kérdést. Ugyanis a valós megélhetési költségek egyrészt nem az inflációval nőnek, hanem többel, illetve a befektetésekkel elérhető hozamok is jellemzően túl vannak becsülve.

Ha az ezredforduló előtti négy évtizedben valaki évente félretett 2 havi átlagbért és az inflációval egyenértékű kamatot ért el, akkor 2000-ben 5,7 millió forintja lett volna. Ez pedig nagyon kevés nyugdíj kiegészítésnek, mondjuk húsz évre szétosztva. Leegyszerűsítve: arról van szó, hogy a nyugdíjak inflációhoz való igazítása nem jelent mást, mint a nyugdíjasok relatív elszegényedését.

– Ön szerint van recept a nyugdíjgondokra?

– A nyugdíjkérdés időhorizontja minimum 10-20 év, ilyen távon nehéz konkrét lépéseket, receptet ajánlani. A klasszikus megoldások jönnek szóba egy, a miénkhez hasonló, felosztó-kirovó rendszerben, azaz szinte bizonyos, hogy folyamatosan emelni kell a korhatárt, el kell inflálni a nyugdíjakat, és csökkenteni kell a kezdő nyugdíjak fizetéshez viszonyított értékét.

Ezek szinte elkerülhetetlen lépések demográfiailag, ezért magánoldalról muszáj lenne takarékoskodni, de erre nehéz rávenni az embereket, és sokan úgy érzik, hogy erre már végképp nem elegendő a fizetésük.

Forrás: napi.hu