A „munkaalapú társadalom” gyermekei

 Gyerek, gyerekebb, még gyerekebb

Magyarországon ma 4 millió háztartásból 1,2 millió gyermekes. A gyermekes háztartások legnagyobb részében 2 felnőtt nevel gyermeket: egyet (30%), kettőt (25%) vagy ennél többet (10%). További 15% az egyszülős háztartások aránya,  az „egyéb” gyermekes háztartásoké pedig 19 százalék. Egy nő átlagosan 1,49 gyermeket hoz a világra. Ez 2016-ban 100 nőre vetítve 5-tel több volt, mint egy-két éve. A növekedés a 20 év alatti és a 45 év fölötti nők magasabb gyermekvállalásából adódott.[1] A gyermekek azonban nagyon különböző társadalmi helyzetű, jövedelmű családokba születnek, s e különbségeket az utóbbi évek népesedéspolitikai intézkedései is nemhogy tompítanák, hanem tovább erősítik – írja a Kettős Mérce.

A gyermeket nevelő családok hosszú múltra visszatekintő, legfontosabb juttatása a családi pótlék. Az 1912-ben még csak állami alkalmazottak gyerekei után járó juttatást egyre szélesebb társadalmi csoportba tartozók élvezhették. A juttatás 1990-től vált univerzálissá, munkaviszonytól független, minden gyermekre kiterjedő jogosultsággá. (Átmenetileg, a Bokros-csomag részeként rövid időre elvesztette univerzális jellegét, bizonyos jövedelemszint fölött nem járt.) Máig ez az egyetlen gyermekes támogatási forma, melyet az emberek szinte kivétel nélkül ismernek és igényelnek is.

A családi pótlék összege – alapesetben – egy gyermek után 12 200 forint havonta, két gyermek után gyermekenként 14 800 forint,illetve három- és több gyerek után 16 ezer forint. Az összeg nagysága 2008 óta változatlan.

Az Orbán-kormány azonban úgy döntött, hogy azok a gyermekek, akiknek szülei nem végeznek kereső munkát, vagy rosszul fizetett munkákból tartják fenn magukat és családjukat, kevesebbet érnek, és ezt a kormány szociális támogatásainak is tükröznie kell.

A sikerre ítélt „magyar modell” négy pillére ugyebár a politikai stabilitás, a szigorú fiskális politika, a keleti nyitás és a segély- helyett munkaalapú társadalom. Ez utóbbi  alapelv következetes alkalmazását láthatjuk a szociálpolitikában is.

A „munkaalapú társadalom” lefordítása a szegény emberek élethelyzetére annak világossá tétele, hogy annyit ér a gyermeked, amennyit te érsz! (Te meg annyit, amennyid van!)

A jövő évi költségvetés előkészítése során egy halvány remény volt arra, hogy a szegény ember gyermeke is érhet majd valamivel többet, mint manapság. Hogy a várhatóan növekvő bérkiáramlás mellett valami növekmény jut a családi pótlékra is. A 2018-as költségvetés tervezetének benyújtásától ez a remény is elszállt. Ez a költségvetés, Varga Mihály szavait idézve, „azok számára kínál több előnyt, támogatást, akik munkából tartják el magukat és a családjukat; mindenkinek egy kis lépést biztosít előre.”

Azok a családok, ahol a családi pótlékra jogosultak mellett van keresettel rendelkező eltartó, jövedelmük függvényében, családi adókedvezményre is jogosultak. Ennek összege lényegesen meghaladhatja a családi pótlék összegét. Ha egy gyermek kereső nélküli családban él két testvérével, akkor a háztartás 48 ezer forint családi pótlékot kap. Ha egy jómódú kereső családnak van három gyermeke, akkor a 48 ezer forint mellé havonta 99 ezer forint adókedvezményben is részesülhet. A jómódú három gyermekes családban egy gyermekre több támogatás jut, azaz „többet ér”, mint a szegény család három gyermeke együttvéve!

Minimum 300 ezerre becsülik a Magyarországon éhező gyerekek számát. A kormányzat az iskolai étkezés kiterjesztésében látja a megoldást. Le kell azonban szögezni, hogy alig fordul elő éhező gyerek éhező szülő nélkül. A magyar családok értékrendjében, beleértve a legszegényebbeket is, a gyerek az első. Ha más nem, akkor egy egyszerű tésztaleves (vakarék), vagy vasárnapi menüként, üres palacsinta jut a gyerekeknek. Ha végképp semmi nincs, akkor van kenyér. (2014-től már a kenyérre sem igaz, hogy a szegények eszik a legtöbbet belőle. Az alsó tizedben egy főre 37,4 kg jut, a második jövedelmi tizedbe tartozók esetében 40,6 kg.)

Egy anya számára kevés fájóbb dolog van, minthogy nem tud ételt tenni az asztalra. A maradék méltóságát is elveszik, ha gyerekének az intézményben kell jóllaknia. Az ingyenes iskolai étkezés fontos, mert megoldja a gyermekek napközbeni ellátását, nem diszkriminatív, nincs megalázó jellege. A szegény gyerek eszik a „többivel”.

De ez nem jelenti azt, hogy otthon már nem kell egy jót enni. A mélyszegénységben élők lassan elveszítik a háztartásvezetés képességét, és ez felerősíti bennük azt az érzést, hogy érdemtelenek a szülői szerepre. 2015-ben a lakosság legszegényebb tíz százalékában egy napra, egy főre összesen 336 forint jutott élelmiszerre.[2]  

A gyermekek induló hátrányainak csökkentésére hivatott oktatási- és szociális ellátórendszerünk perverz módon döntően éppen azokat segíti, akik amúgy is kedvezőbb helyzetben vannak. (A kormány gyakran az ingyenes iskolai étkezés kiterjesztését hozza ellenpéldának. A gyermekétkeztetés kiterjesztése fontos fejlemény, de ez sem a legszegényebb családok támogatásának kiszélesítését jelenti, hanem főként a bölcsődések és óvodások esetében a teljes körű ellátás felé történő lépés. A kormány erre a célra Rétvári Bence szerint 74 milliárd forintot szánt 2016-ban. 2 milliárddal többet, mint korábban. Eközben, Orbán várba költözésével összefüggésben a „belsőépítészeti megoldások” tervezett költsége 3,9 milliárd forint.)

Pedig ez a perverz újraelosztás hosszabb távon azok jóllétét is csökkenti, akik ma a nyertesek között vannak. A nem éppen szociális érzékenységéről ismert IMF egyik tanulmánya egyértelműen kimutatta, hogy a szegények jövedelmét kell növelni, mivel a gazdagok további gazdagodása lassítja a GDP bővülését. 159 ország 1980 és 2012 közötti időszakra vonatkozó adatai alapján megállapítják, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése egyértelműen káros a gazdasági növekedésre.

A Chicago és a Stanford Egyetem kutatói egyik nemrég megjelent cikkükben az amerikai munkaerőpiacról korábban különböző okok – tradíció és érdektelenség, oktatáshoz való hozzáférés hiánya, diszkrimináció – miatt kimaradt nők és feketék gazdasági-társadalmi életbe történő bekapcsolódását vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy az elmúlt ötven évben az amerikai GDP növekedésének 26,6 százaléka nekik köszönhető. (Lásd az Index összefoglalóját itt.)

Ha nem az egyenlő bánásmód elvét, az igazságosságot, és nem is általánosabb jól-léti szempontokat, hanem merőben az ország gazdasági érdekeit nézzük, óriási pazarlás „legdrágább kincsünk, a gyermek” ilyen erősen diszkriminatív kezelése.

Mivel néma gyermeknek anyja sem érti a szavát, a néma szegényekét meg a kormányzat, így gyereknap alkalmából csak azt kiáltom: ez nem gyerekjáték!

Forrás: Kettős Mérce