A munkába járással eltöltött idő munkajogi minősítése

A kérdésben az Európai Unió Bírósága is állást foglalt

A munkavégzéssel eltöltött idő a munkavállalók életének jelentős részét teszi ki, hiszen általános munkarend esetén a munkavállaló az adott napjának legalább harmadát a munkahelyén tölti el. A napi nyolc órán kívül azonban sokak esetében jelentős mértékűnek tekinthető a munkába járással eltöltött idő is, így nagy jelentősége van annak, hogy pontosan mely időszakok minősülnek munkaidőnek, és mely időszakok nem. A gyakorlatban számos félreértés kering azzal kapcsolatban, hogy mely munkaköröknél ismerhető el munkaidőként az utazási idő, holott a kérdésben már az Európai Unió Bírósága is állást foglalt – írja az ado.hu.

A munka törvénykönyve (a továbbiakban: Mt.) alapján munkaidő a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység tartama [Mt. 86. § (1) bek.]. A fenti fogalom értelmezése alapján már önmagában kikövetkeztethető, hogy az utazási idő nem része a munkaidőnek, ugyanakkor az Mt. további, kifejezett rendelkezést tartalmaz, amikor meghatározza, hogy nem része a munkaidőnek a munkavállaló lakó-vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó-vagy tartózkodási helyre történő utazás tartama [Mt. 86. § (3) bek.].

A törvényi definíció egyértelmű azokban a helyzetekben, amikor a munkavállaló munkáját szokás szerint ugyanazon a helyen végzi, azaz mindennap egy adott helyen kezdi és fejezi be a munkát. Kivételes helyzettel találkozhatunk azonban akkor, amikor a munkavégzés helye rendszeresen változik (például értékesítők, területi képviselők esetében). Ilyenkor a tartózkodási helyről a napi első munkavégzési helyre, valamint az utolsó munkavégzési helyről a hazautazás tartama munkaidőnek minősül.

A kivételként érvényesülő szabály az Európai Unió Bíróságának egyik eseti döntésén (C-266/14.) alapul, melyet egy spanyol szakszervezet kezdeményezett 2015-ben. Az ügyben a bíróság a 2003/88/EK irányelvre hivatkozással kimondta, hogy abban az esetben, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, akkor munkaidőnek minősül az az utazási idő is, melyet lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti utazással töltenek.

A fentiekre tekintettel kimondható tehát, hogy olyan esetekben, melyeknél a munkáltató jelöli ki a munkavégzési helyet, és az rendszeresen (akár napi szinten) változik, valamint a munkavállaló munkaköri feladatainak részét képezi az ügyfelekhez történő utazás, az utazási idő a munkaidő része. Önmagában az a körülmény, hogy a munkavállaló munkaszerződésében nagyobb földrajzi egység, esetleg több munkavégzési hely van megjelölve, nem eredményezi azt, hogy a munkába járási idő egyben munkaidő is legyen.

Általánosságban tehát nem számít munkaidőnek az az idő, ami a munkaszerződésben szereplő munkahelyre utazással telik el. Amennyiben ez napi szinten több órát jelent, a munkavállalónak kell mérlegelnie, hogy vállalja-e, hogy pihenőidejének meghatározott részét utazással fogja tölteni.