A Munkástanácsok Országos Szövetsége elnökének vitaindító elemzése a Szövetség 25. Jubileumi Választmányi Ülése számára

 

Tisztelt Választmányi Ülés, Kedves Küldöttek és Meghívottak!

Negyedszázada alakult meg a Munkástanácsok Országos Szövetsége. Öröm számomra, hogy közöttünk vannak még azok, akikkel annak idején együtt voltunk alakítói és tanúi a folyamatoknak, melyek életre hívták szervezetünket, hogy az a rendszerváltás egyik szereplőjévé, mégpedig fontos szereplőjévé, a munkásság érdekeinek képviselőjévé válhasson. Nem sejtettük, hogy milyen kemény fába vágtuk a fejszénket. Nem sejthettük, mert mindazok, akik rendelkeztek információval arról, hogy milyen világ készülődik itt, azok gondosan, mondhatnánk körmönfontan félrevezettek bennünket a ’90-es választások óta folyamatos ígéret- és hazugságáradat során. Szociális piacgazdaságot ígértek, gyors felzárkózást a nyugathoz, jólétet mindenkinek.

Naivak voltunk, tájékozatlanok, fölkészületlenek. A nemzetközi befektetők báránybőrbe bújt farkasfalkái ellenállás nélkül fosztogatták nyájainkat két évtizeden keresztül. Az ország erőforrásai feletti rendelkezés jogát egy politikai erő, a jelenlegi kormánykoalíció próbálta visszaszerezni. Ennek köszönhetjük, hogy páriává váltunk a nyugati befektetők uralta világban.

A Munkástanácsok rendszerváltáshoz fűzött reményeit és céljait röviden összefoglalhatjuk. Mi voltunk az az egyetlen tagja a rendszerváltás idején létrejött tizenkilenc ezres civil szervezeti körnek, amely a gazdaság demokratizálását tűzte ki célként, a dolgozói tulajdon megteremtése által.

Ezt Szalai Erzsi fogalmazta meg rólunk írt tanulmányában. Ő fogalmazta meg azt is, hogy az elit értelmiség nem állt e munkástörekvés mellé, mert az új politikai elittől várta sorsa jobbra fordulását, amely villámgyorsan kiegyezett a régi kommunista elittel a társadalom feje fölött, és akiknek nem jutott hely az ország sorsáról folyó alkudozás asztalánál, az a munkásság volt és már később sem bocsátkozhatott alkuba sorsát, jólétét, jogait és jövőjét illetően. Arról mások döntöttek és döntenek azóta is, nélküle. Azért nem engedték az asztalhoz, mert nem tudott egységesen fellépni annak a meghatározó társadalmi rétegnek a nevében, amely hatalmas erőt képvisel, de csak akkor, ha együtt képes fellépni. Így a hatalomnak nem volt sok ennél fontosabb dolga, minthogy megossza ezt az erőt és kiiktassa a részvételével létrehozott javak elosztásának alkufolyamataiból. Sajnos partnerek voltunk ehhez a megosztáshoz mindannyian, baloldaliak, „SZOT örökös” szervezetek és „rendszerváltás-szülöttek” is.

Hogyan történhetett mindez és mik a következményei?

A munkavállalók helyzetét jól érzékelteti a makroszintű tripartit munkaügyi kapcsolatok alakulása a rendszerváltástól napjainkig, beágyazva a nemzetközi és hazai gazdasági, politikai, társadalmi változások keretei közé. Ezen keresztül látható, hogy az a társadalom- és gazdaságszervező eszköz, amit a makroszintű tripartit munkaügyi kapcsolatok formájában megismerhettünk, különösen a második világháborút követő európai jóléti államok fejlődésében betöltött szerepén keresztül milyen, a társadalom előtt a rendszerváltás idején megfogalmazott célokat és funkciókat tölthetett be a magyarországi körülmények között. A második világháborút követő jóléti államokban a szerves felépülését ezen makroszintű rendszereknek, szereplőinek és intézményeinek hellyel-közzel ismertük. Ezzel szemben láthattuk a hazai intézmény kialakulásának eredőit a magyarországi rendszerváltás idején, ahol a nyugati hatalmak a nemzetközi pénzügyi intézmények igénybevételével kényszerítették rá a magyarországi politikai vezetést a makroszintű munkaügyi párbeszéd intézményes bevezetésére, a központi bérszabályozás megszüntetése céljából. Ezen belül lehetőségünk nyílik annak megfigyelésére, hogy a piacgazdaságokban működő modellek tapasztalatai miként adaptálhatóak egy szerves fejlődésében megtört társadalom piacgazdasági rekonstrukciója közben. Ennek során világossá válik, hogy bonyolult és kockázatos vállalkozás nem létező piaci körülmények között, nem létező, valóságos piaci szereplők nélkül a piacgazdaság működőképes intézményrendszereit fölállítani, és különösen nehéz vállalkozás a társadalmi szereplők, a munkavállalók oldaláról úgy megjeleníteni és érvényesíteni érdekeiket, hogy a változások mélyén meghúzódó erők léte és szándéka nem ismert a kísérletben résztvevő szereplők többsége számára. Így szembesülhettünk azzal a kérdéssel, hogy törvényszerű volt-e a munkavállalók kiszorulása a rendszerváltás irányát meghatározó tényezők közül, miközben formálisan próbált eleget tenni feladatának – az alkalmassága és ismeretei korlátai közé rekedt – a folyamatban spontán jelenlévő szereplők köre. Azt láttuk, hogy e szereplők törekedtek megvívni azokat a küzdelmeket, amelyek a sokrétű társadalomszerkezetben természetszerűen keletkező konfliktusok kezelésére tett kísérletekből adódtak. E küzdelmek végkimenetele eleve adott volt a nemzetközi pénzügyi érdekkörök és intézményeik által meghatározott térben. Így állt elő az a helyzet, hogy a magyar társadalom többsége az általa előállított és birtokolt javak fölött elvesztette az ellenőrzés és szabad rendelkezés jogát. Amennyiben a  makroszintű tripartit munkaügyi kapcsolatok rendszerének és fejlődésének történetét nem öncélnak tekintjük, annak léte az emberi, szervezett társadalmak kiegyensúlyozott és ezáltal fenntartható működésének eszköze lehetne – mint ahogy bizonyíthatóan az is – azokban a társadalmakban, melyek felismerték és közös elhatározással érvényt szereztek az eszköz létrehozásának. A magyarországi példán keresztül a rendszerváltás időszakától napjainkig terjedő negyedszázad történéseit vizsgálva megállapítható, hogy a társadalom és gazdaság szervező funkciójának nem tudott eleget tenni a makroszintű munkaügyi kapcsolatok rendszere.

Következtetésképpen megállapítható, hogy formális elemeiben a demokratikus társadalmi rendszer létrejött, benne a munkavállalói érdekérvényesítés elvi és intézményes struktúrái, a makroszintű és ágazati fórumok, ellenben tartalmi vonatkozásaiban ezek az intézmények az eltelt huszonhét év során egy folyamatos kiürülési tendenciát mutatnak, amely elvezetett a jogszabályi alapon működtetett tripartit makroszintű rendszer formális megszűnéséig.

A magyar társadalom és gazdaság-szervező erő kizárólagos birtokosává a politikai szférán belül a politikai pártok váltak. A nyugati történelmi és társadalmi fejlődés motorját képező érdekcsoportok, munkavállalók, munkaadók érdekképviseleti szervezetei marginalizálódtak, mielőtt még részeseivé válhattak volna a társadalmi és gazdasági célokat meghatározó és alakító szereplők körének.

Így a magyar társadalom elindult egy „új-rendi, fél-autoriter” modell irányába, amely rendszerek a történelmi tapasztalatok alapján a társadalomban jelentkező törvényszerű konfliktusok kezelésére csupán átmeneti időre szóló megoldásokat tudtak kínálni, és mint ismert, utólag e megoldásokért a társadalom mindig súlyos árat kényszerült fizetni. Napjaink fontos kérdése, hogy a társadalom életét, jövőjét meghatározó politikai döntések befolyásolására képes-e egységes munkavállalói érdekszervezet hiányában az állam? Ha figyelembe akarja venni és meg akarja jeleníteni a döntéseiben a munkavállalói érdekeket, akkor vajon mikor cselekszik helyesen? Akkor-e, ha maga dönti el, hogy mik a munkavállalók érdekei, vagy egy fokkal enyhébb megoldást választ azzal, hogy maga kreál partnert a munkavállalók érdekeinek a megjelenítésére, esetleg akkor, ha megteremti azt a feltételrendszert, amelyben a munkavállalók élni tudnak alapvető gazdasági, szociális és politikai jogaikkal, amelynek automatikus következménye a közjó megjelenése, munkavállalói érdek valódi figyelembevétele a társadalmi alkufolyamatokban, a közérdek érvényesülése – szemben az oligarchikus kisebbség érdekeinek korlátozatlan érvényesülésével.

Mindezen gondolatok adnak aktualitást XIII. Leó Pápa 124 éve megjelent Rerum Novarum címet viselő enciklikájának a munkások helyzetéről. A Katolikus Egyház feje a XIX. század végének súlyos társadalmi folyamatait látva, a munkásság tarthatatlan helyzetének kezelésére fogalmazta meg a kor meghatározó társadalmi szereplőinek teendőit, ennek keretében a munkaadók, a tőketulajdonosok, a munkavállalók, alkalmazottak és nem utolsó sorban az államok feladatait kötelezettségeit. Ezen pápai elvárások és intelmek legfontosabb és máig ható üzenete, hogy a munka és a tőke egymás nélkül nem létezik eredményesen, az államnak pedig gondoskodnia kell arról, hogy a két fél kényszerű együttműködése közben a gyengébb gazdasági pozícióban lévő munkás megőrizhesse az emberi méltóságát, és ne eszköz legyen a gazdaság működtetése során, hanem a létrejött javak méltó részese lehessen. Ezen célok érdekében az állam biztosítsa, hogy a munkásság megszervezhesse magát érdekei hatékony érvényesítésére. Ez a társadalom-felfogás, melyet a Katolikus Egyház javasolt, elkerülhetővé tette volna az akkor ébredező destruktív eszmék térnyerését, amelyek eredményeként létrejött a totális kommunista és fasiszta állam, amely súlyos örökségét napjainkig hordozzuk.

Mindezeket összegezve mi, munkavállalói érdekképviselők akkor járunk el helyesen, ha e tapasztalatok birtokában kiállunk a munkások (amely fogalom értelmezésünk szerint lefedi a bérből és jövedelemből élők teljes körét, ez alatt csak a munkáltatói jogokkal rendelkezőket nem értve) érdekeiért, és magát a szervezetünket olyan eszközzé igyekszünk fejleszteni, amely képes ezen érdekek mentén befolyást gyakorolni a politikai döntések meghozatalára. Egy ilyen modell létezik Európa sikeresebb felén, sőt, a mi részvételünk lehetősége is adott e modell működésében, úgy hívják, hogy Európai Szociális Párbeszéd. Ennek a modellnek a működését meg kell ismernünk, mert e téren egy évtizedes uniós tagság kevésnek bizonyult, és törekednünk kell e modell magyarországi adaptálására, sajátosságaink figyelembevétele mellett. Komoly esélyeink vannak, ugyanis az uniós pályázati támogatások, különösen az Európai Szociális Alap támogatásai azt a célt szolgálják, hogy az Európai Szociális Párbeszéd Modell elterjedjen az Unió területén, mivel a szociális jogalkotás terén az európai szociális partnerek jogalkotói szerepet kaptak az Európai Unióról szóló szerződés 154. és 155. cikkelye értelmében.

A feladat adott, ha néha el is csüggedünk a kapott pofonoktól, meg is szédülünk, de a hitünket nem adjuk föl abban, hogy jó célért küzdünk.

Köszönöm, hogy ebben a huszonöt éves küzdelemben társak lehettünk.

Budapest, 2015. május

Palkovics Imre

elnök