A szakszervezetek jelenéről

A mozgalom útelágazáshoz érkezett

A ma működő szakszervezetek közötti viszonyok ágazati és konföderációs szinten – nézetem szerint – leginkább sokszoros személyi igazodásokból, eltorzult mimikrikből, a mindenkori hatalmakkal/többségekkel való együttmozgásokból, szelíd sunnyogásokból, elvszerű, tisztességes és esélytelen küzdelmekből, áldozatkészségből, jegesen szakszerű élősködésből, valódi szakmaiságokból és nyílt vámszedésekből állnak össze. Ezek az elemek egymást hasítva, törve-zúzva hevernek egymáson, mert kifagyott, kiperget, és kirázatott közülük valamikori habarcsuk; a szolidaritás… – olvasható Enyedi Nagy Mihály véleménye a Népszavában.

   A vezetői köröket jellemző tényvilágot még mindig eltakarja az országos intézményi szereposztásból adódó látszatvilág. “Itt mi vagyunk a szakszervezetek, erre a látszatra minden hatalomnak szüksége van Európában. Ezt pedig tőlünk lehet megkapni. Gyertek, oldjátok meg velünk okosban!” – üzenik egyre fogyó bázisukról a szervezeti hatalmat 25-30 éve gyakorló vezetők. És úgy tűnik, eddig meg is oldották.
 
Nincs, nincs…
Maga a tagság ott hever valahol mélyen és magányosan, s ha esetleg még érdemi, 1 százalékos tagdíjat fizet, akkor a helyben maradó feléből úgy-ahogy elgazdálkodnak a régi módon; kis ajándékok, segélyek, belterjesség, kiscsoport… A másik felét meg – ahogy mondják –, elviszi a róka, elfogy az ágazati szinten.
 
  De a havi fizetés egy százaléka, mint tagdíj, mára már a ritkább eset. Ugyanis az országosan úgy 450 ezernyi szakszervezeti tagság többsége csak néhány százasnyi, erősen szimbolikus, és semmire sem elég tagdíjat fizet. Ez legfeljebb tudatmódosításra elég: az érdekvédelem és a társadalmi párbeszéd képzetét kelti annak haszna és veszélye, de leginkább eredményei nélkül. Ebből ugyanis nem telik sztrájkalapra, szakértelemre és tudásvásárlásra, kutatásra és érdemi rendezvényekre, független és megfélemlíthetetlen vezetőkre. Nincs már üdülés, vezetőképzés, kirándulás és sportverseny. Nincs rá pénz. Valós bérharcra sincs! A kapott vagyon is nagyrészt elfogyott már. A maradék presztízsnek, a kollektív jogoknak is annyi, közben a NER világából a hatalom hóna alatt feltűntek már a szakmai karok. A korporáció nem a szakik világa…
 
  Ráadásul a magyar társadalom szakszervezet-képe még leginkább a kádár-rendszeri alakját idézi, de ennek jellemzői és szolgáltatásai is nagyrészt, vagy végképp elfogytak. Az ipari munkásság szakszervezeti szervezettsége a Bethlen-Peyer Paktum időszakában úgy 30 százalékos lehetett, ma viszont országosan maximum tíz, miközben számos gazdasági ágazatban már hosszú évek óta nincs semmiféle szakszervezet.
 
Nyomorúságos helyzetben
 
   A meglévő szakszervezetek belső nyilvánossága a vaskort idézi. Olyan szakszervezet egy sincs, amely tagjainak e-mail címét legalább fele részben ismeri. Aki középvezetőként birtokolja tagjai adatait, az személyes vagyonként gazdálkodik vele, mert ez vezetői szerepének garanciája. A korszerű kommunikációs technikák azért nem jelenhetnek meg a szakszervezetekben, mert ez elsősorban a vezetés tagság általi ellenőrzését valósítaná meg. Mindebből az a nyomorúságos helyzet fakad, hogy a szolgálati hírrendszereket használó szakmákon kívül (mozdonyvezető, buszsofőr) a hatalom senkiről sem hiszi el, hogy képes volna letárgyalni, többségi döntésig vinni, szervezni, és irányítani egy komoly sztrájkot. És igaza van.
 
   Történelmileg úgy alakult, hogy a valamikori Országos Érdekegyeztető Tanács tagjaiként a szakszervezeti konföderációk – mintegy a nemzeti döntéshozatal rezsiköltségeként – olyan jelentős apanázst kaptak, hogy ebből képesek voltak eltartani saját központi apparátusaikat még akkor is, ha tagszervezeteik semmiféle tagdíjat nem fizettek. Ekkor a képviselet anyagilag sem függött a képviseltektől. Sőt, volt, ahol lefelé kellett osztani a pénz, hogy rendben legyen a mindenkori bólogató többség. Ezt a “gördülő alkut” mondta fel Orbán Viktor, amikor feloszlatta az OÉT fórumát, majd negyedakkora tételekért „visszavásárolta” a számára fontosakat; a Ligát, a Munkástanácsokat. A hoppon maradt három konföderáció – az Autonómok, az MSZOSZ és a SZEF erre az egyesülés ötletével válaszolt. Vezetőik talán azt hihették, hogy az üzemnagyság megnövelése útján – ekkor 250 ezer, országosan a többséget jelentő tagra lehetett volna hivatkozni –, megőrizhetik a régi működés kereteit és viszonyait. De az egyesülést a régi módon már nem vette be az eddig elvszerű, tisztességes és esélytelen küzdelmet folytatók gyomra. Ők megújulva, minőséget váltva akarnának összeszövetkezni. A MaSZSZ keretei között mímelt egyesülési folyamat esélyei beszűkültek; az érdemi ellentmondások felszínre törése már megakadályozhatatlan.
 
Az utolsó védvonal?
 
  Mindennek jelentőségét és súlyát megnöveli magyar pártrendszer összeomlása és ezen belül az ellenzéki pártok átfogó bizalmi katasztrófája. Jelenleg az európai társadalmi modell keretei között a szakszervezetek lennének az utolsó védvonal, ahol a már alapvető életesélyeiben fenyegetett, dolgozói szegénységbe süllyed, jogfosztottá és kisemmizetté tett magyar milliók védelmet, intézményes szerveződési lehetőséget találhatnának.
 
  A magyar szakszervezeti mozgalom útelágazáshoz érkezett. Legjobb erői talán a saját Bad-Godesberg-jük előtt állnak. Ha képesek megtenni a döntő lépést, s európai értelemben rátérnek a korszerű szakszervezeti működés és politika útjára, akkor egyben nemzeti felelősséget is gyakorolnak. E nélkül ugyanis nem lesz itt soha európai bér, marad a harmada-tizede.
A korszerű szakszervezet érdemi tagdíjat szed, és érdemi védelmet nyújt. Döntéseit demokratikusan, a legkorszerűbb kommunikációs technikákkal és vezetőit közvetlenül kontrollálva hozza. Az ilyen szakszervezetek az anyagi erők és a tudásegyesítés, a szolidaritás keretében utat találnak a társadalomhoz, fenntartják saját médiumaikat. Támogatottságuk, a társadalmi és gazdasági folyamatok ismerete, valamint saját kutatásaik bázisán képesek a mindenkori kormányzat tényleges partnerévé emelkedni.
Ez sok százmillió európai dolgozó számára ma is létező valóság. És képzeljétek el, mi történhet még, ha a jogtudatos, informált és szervezett munkavállalók megjelennek a helyi társadalomban, mint választópolgárok? Persze csak szervesen, lassan, szépen, nem a hatalomra törve…

Forrás: Népszava