Az egyenlőtlenség még tűrhető lenne, ha volna kiút a szegénységből

Az elmúlt hónapokban több elemzés is napvilágot látott a magyar háztartások anyagi helyzetéről, illetve a társadalmi mobilitásról, pontosabban annak hiányáról. Kevésbé tudományos, de talán jobban átélhető és a közélet iránt érdeklődő középrétegek gyakran torz valóságérzékelésére inkább lehet hatással az a tény, hogy a magyar háztartások közel fele nem tervez nyaralni az idei évben – írja a Kettős Mérce.

Az, hogy a nyolcvanas évek óta a fejlett országokra jellemző az egyenlőtlenségek növekedése, elsősorban a leggazdagabbak bevételeinek növekedésének, illetve a magasabb képzettséget igénylő munkatípusok elterjedésének és a kisebb végzettséget igénylő munkák kiszervezésének köszönhetően, már-már közhelyszámba megy. A munkajogi szabályozások gyengülése, a nagy újraelosztó rendszerek folyamatos reformjai, illetve a szakszervezetek szerepének csökkenése is ez irányba mutat, ami kevéssé meglepő, tekintve hogy éppen ezen intézmények feladata a kiszolgáltatottabb munkavállalók biztonságának szavatolása.

Mindemellett a probléma Magyarországon elsősorban nem az, hogy az európai példákhoz viszonyítva nagyok lennének az egyenlőtlenségek, hiszen nem kiugróan azok, bár vannak nálunk jobban teljesítő országok.

A probléma sokkal inkább a társadalom peremén élők nem a többiekhez viszonyított, hanem abszolút helyzete, tehát a tény, hogy a jelenlegi berendezkedés nem képes emberhez méltó életet garantálni a társadalom egy jelentős részének.

Ettől nem teljesen független, de talán külön vizsgálandó kérdéskör a társadalmi mobilitás mértéke, vagyis az, hogy mennyi esélye van egy alulra születettnek feljebb kapaszkodnia. Az persze politikai értékválasztás kérdése, hogy pontosan milyen társadalmat szeretnénk. Elfogadjuk-e a piac által kialakított hierarchiát és azt mondjuk, hogy nem annyira egyenlő, mint inkább meritokratikus közösségben akarunk élni, ahol az, hogy milyen lakásban esetleg házban él valaki, jár-e nyaralni, megteheti-e hogy változatosan és egészségesen táplálkozzon vagy hobbijai legyenek, attól függ, mennyire tud a folyamatosan változó piaci igényeknek megfelelni. Esetleg baloldalibb, legalábbis harmadik-út előtti baloldali álláspontot veszünk fel és azt mondjuk, hogy ez a hierarchiát nagyon esetleges tényezők határozzák meg, és mégsem bízhatjuk a társadalmi rendet arra, hogy a piac mit áraz be értékesnek és mit kevésbé. Baloldaliként pedig a célunk egy olyan közösség kialakítása, ahol a lehető legkisebb a különbség az elit, a középrétegek és a legszegényebbek között, függetlenül a piac ízlésétől.

Bármelyik értékválasztás mellett is döntünk, kulcskérdés, hogy a társadalmi mobilitás biztosított legyen. Az hogy egy gyerek, egy kvázi új versenyző rajtpozícióját ne határozza meg véglegesen az, hogy a szülei mit értek el, mindkét értékrend szerint elvárható minimum, amit – főleg a közoktatás központosítása után – elsősorban az állam tud garantálni.

Mert a hobbi és a nyaralás függhet a piaci sikertől, de a külön angol és a hegedű óra nem, hiszen ott a „fogyasztó” még nem vesz részt a versenyben.

Tünetszerű példája az ezzel ellentétes hazai gondolkodásmódnak a tény, hogy sok iskolában visszatartják a bizonyítványokat a diákoktól olyan adósságok miatt, ami semmilyen módon nem a diákhoz kötődik. Persze el lehet hessegetni ezt, mint marginális hibát, de valójában arról van szó, hogy tünetként a társadalmunk egyik legnagyobb morális problémájára mutat rá – rendszerszintű, hogy gyerekeket a családjuk teljesítménye, hibái vagy éppen sikerei alapján ítélünk meg és elfogadjuk, hogy az egyéni teljesítmény része az örökölt teljesítmény. Az Eurofound által a közelmúltban publikált anyag kísérletet tesz társadalmi mobilitás számszerűsítésére és a tagállamok összehasonlítására ebből a szempontból.

A szociális mobilitás alapvetően két elkülönülő fogalomra bomlik: az egyik az abszolút társadalmi mobilitás, ami egy adott társadalomban nagyobb időtávon keresztül végbemenő társadalmi és gazdasági átalakulásokhoz kötődik, jó példa erre a gazdaság szerkezetének hosszú távú változása, melynek köszönhetően például a huszadik század második felében Európa-szerte csökkent a mezőgazdaságból élők aránya, jellemzően az iparban dolgozók javára.

Az abszolút mobilitás alakulásáért persze nem lehet teljes mértékben a hazai politikumot felelőssé tenni, hiszen az jelentős részben történelmi örökségünk, a rendszerváltás előtti gazdasági berendezkedés következménye. A nyugat-európai államoktól erősen eltérő fejlődési ív, melynek eredményeképpen a többi rendszerváltó országgal együtt, jellemzően alacsonyabb a hagyományosan a középosztályhoz kötött foglalkoztatási formák aránya és magasabb az alacsonyabb képzettséggel is elérhető, rutinjellegű munkát igénylő foglalkoztatás.

Az viszont már jobban rámutat a rendszerváltást követő időszak modernizációs kudarcaira, hogy az összes mért ország közül nálunk volt a legalacsonyabb azok aránya, akik más, magasabb képzettséget igénylő munkát végeznek, mint szüleik háztartásának legképzettebb tagja: vagyis nálunk a legnagyobb a sansz rá, hogy a textilüzemi dolgozó gyermeke is leginkább autókat fog összeszerelni.

Apró öröm az ürömben, hogy a nők valamivel nagyobb arányban tudtak kitörni.

A relatív társadalmi mobilitás, avagy a társadalmi fluiditás ezzel szemben arról szól, hogy adott időpillanatban a társadalomban mennyire tud valaki „kitörni”, a családjától eltérő, magasabb szociális státuszba kerülni, vagy éppen „lecsúszni”, egyéni hibái révén elpazarolva a megörökölt előnyöket. Ebben az esetben már kevésbé számítanak az adott nemzetgazdaság szerkezeti adottságai, hiszen itt elsősorban arról van szó, hogy a kialakult munkaerőpiacon meglévő pozíciókba mi alapján jut el valaki, örökölt előnyök, vagy pedig egyéni teljesítmény révén.

Az ezzel kapcsolatos hazai adatok a kontinens középmezőnyébe sorolnak minket, nagyjából stabilizálódott mobilitási lehetőséget mutatva. Ha azonban ezt összevetjük a korábbi adatokkal és a társadalom peremén élők kétségbeejtő helyzetével, arra juthatunk, hogy egy olyan versengésről van szó, aminek tétje lényegesen húsbavágóbb a nyugat-európainál: aki itt nem tud kitörni, az nem csak relatíve fog rosszabbul élni, mint sikeresebb társai, hanem jó eséllyel a nyomorral lesz kénytelen szembesülni.

A tanulmány megkísérli összegyűjteni azokat az indikátorokat, melyek akadályozzák a társadalmi fluiditást.

A kora gyermekkori gondozás és fejlesztés az egyik kiemelt pont, mely azon szolgáltatások összessége, melyet egy gyermek megkap az általános iskola megkezdése előtt. Két szempont került vizsgálatra, az egyik a hozzáférhetőség a másik pedig az ár. Kevésbé meglepő módon a skandináv államok esetében egyik sem jelent kihívást, Nyugat-Európában már meg-meg történik, hogy vagy a hozzáférés (Belgium, Ausztria) vagy az ár (Franciaország) jelent problémát. Hazánk esetében az ár ugyan nem kiugróan magas, de a hozzáférés meglehetősen limitált. A problémát elsősorban az elérhető szolgáltatások közötti regionális egyenlőtlenségek jelentik.

Szolgáltatások hozzáférhetősége alatt értendő például az, hogy a nagy központokon, városokon kívül a bölcsődei férőhelyek száma hagyományosan problémát jelent, bár ezzel kapcsolatban már látszik némi előrelépés. A rendszer fő problémáit az OECD vonatkozó anyaga jól összefoglalja: bár GDP arányosan az OECD átlag fölött költünk kicsivel a kora gyermekkori fejlesztés intézményeire, összegszerűen, diákonként ez az egyik legalacsonyabb a szervezet által vizsgált országok közül, mindemellett pedig a rendszerben dolgozó pedagógusok többet dolgoznak, lényegesen alacsonyabb fizetésért mint nyugati társaik.

A második vizsgált pont maga az oktatási rendszer.

Széles körben elfogadott tény, hogy minél korábbi a szelekció, tehát minél hamarabb jön el az a pont, ahol a jobb és a kevésbé jó képességű gyerekek szétválasztásra kerülnek, annál kevésbé képes a rendszer ellensúlyozni a kevésbé tehetős családból érkezett gyermekek hátrányait.

Ebben ismét a skandináv országok állnak a legjobban, ahol vagy kései a szelekció, mint Finnországban, vagy egyáltalán nincsen ilyen, mint Svédországban.

Itt érdemes kitérni arra, hogy a svéd példa jól rámutat az egyik legégetőbb politikai kérdésre, az egyenlősítő és az egyéni szabadságot propagáló nézetrendszerek közötti konfliktusra, hiszen mióta szabadon választhatnak a szülők gyermekeiknek iskolát, elkezdtek kialakulni a jobb és rosszabb intézmények, melyek így reprodukálják az egyenlőtlenségeket. Hozzá kell tenni, hogy vannak alapvetően modellnek tekinthető, magas fluiditási mutatókat hozó európai országok, névlegesen Németország és Ausztria, ahol meglehetősen korán, 10 éves korban történik meg a szelekció. A magasabb mobilitás ellen hathat a tandíj és a magánintézmények nagy száma, ami állandó politikai vita témája például az Egyesült Királyságban vagy Írországban, hazánkban azonban – talán kimondható: szerencsére – ez a probléma kevéssé, inkább az egyéb költségek (kötelező osztálykirándulás, osztálypénz) tekintetében, informálisan jelenik meg.

Érdemes megjegyezni, hogy az anyag 2010 előtt felvett adatokkal dolgozik, a második Orbán-kormány megalakulását követően azonban komoly tendenciaváltás állt be a szociális ellátórendszerben. A legszegényebbeket segíteni hivatott transzferek és a gyermekvállaláshoz köthető támogatások egy részének összege lassan tíz éve változatlan, vagy éppen csökkent, sok esetben pedig megszűnt maga a transzfer, a munkanélküliséggel küzdők elsősorban az embertelen, sem biztonságot sem kiutat nem jelentő, de legalább iszonyatosan költséges közmunkaprogramban kell, hogy részt vegyenek.  Az olyan nagyszabású és költséges programok, mint a CSOK vagy a családi adókedvezmény elsősorban a középosztálynak és az elitnek jelentenek támogatást, amin nem sokat változtat önmagában az, hogy a jövőben nem a harmadik, hanem már a második gyermek megszületését is kiemelten kívánja támogatni a kormányzat.

Nehéz elképzelni, hogy ezek a változások nem fogják éreztetni hatásukat a közeljövőben, az pedig mind praktikus, mind morális szempontból kétséges, hogy a mobilitás előmozdítása helyett mennyire elfogadható inkább azt célozni, hogy azok vállaljanak gyereket, akik alapvetően feljebb vannak a társadalmi hierarchiában.

Forrás: Kettős Mérce