Azok keresik a legkevesebbet, akikre a legnagyobb szükségünk van!

Azok keresik a legkevesebbet, akikre a legnagyobb szükségünk van!

A minimálbér és garantált bérminimum emelésnek, illetve a brutális munkaerőhiánynak köszönhetően növekedésben van a magyar átlagbér. Persze ez csalóka, már többször írtunk róla, hogy az átlagbért a budapesti bérek, a vezető szakmák, a bankszektor, az informatikusok, a kommunikációs szakma, a felső- és középvezetők bérei húzzák felfelé, miközben a dolgozók nagy része (kb. 70 százaléka) alatta keres – írja a Kettősmérce.blog.hu.


Minél távolabb megyünk Budapesttől és ezektől a szakmáktól, annál kisebb béreket kapunk. De mindennél többet mutat meg az, hogy melyik az a két szakma, amelynek tagjai a legrosszabbul keresnek ma Magyarországon. Ez a két szakma a humán-egészégügy és a szociális szféra, ahol bruttó 178 900 forint az átlagbér.

Amit elsőre tudunk erről a két szakmáról, hogy ezek az úgynevezett gondoskodó szakmák. Ezekben a szakmákban többségében nők dolgoznak. És nem magyar sajátosság az, hogy az itt dolgozók bérei alacsonyak, még ha kelet-európai összehasonlításban is rosszak a magyar bérek ezekben a szektorokban.

Szakmai vita van arról, hogy a gondoskodó munkakörökben azért alacsonyak a fizetések, mert a társadalom nem becsüli meg ezeket a szakmákat, és a nők ezekbe a kevesebbre becsült szakmákba szorulnak be, vagy mivel nők dolgoznak túlnyomórészt ezekben a szakmákban, azért ilyen alacsonyak a fizetések. De az biztos, hogy ezekben a szakmákban javarészt nők dolgoznak borzasztó fizetésekért.

A jelenkori kapitalizmusról és társadalomról sokat elmondanak ezek az alacsony bérek, és az, ahogyan bánunk ezeknek a szakmáknak a képviselőivel, jól mutatja, mi is az általános hozzáállás a társadalmi szolidaritáshoz.

Hiszen azt is megmutatja, hogyan bánunk az elesettekkel, a szegényekkel, a hajlék nélküliekkel, az idősekkel, a kisgyerekekkel, a rokkantakkal és a betegekkel, valamint azt, mennyire tartjuk fontos ügynek az ő helyzetüket. A gondoskodó szakmák, a szociális munkások, az ápolók, az idősgondozók, a fejlesztő pedagógusok, az óvodai és bölcsődei dolgozók azok, akik gondoskodnak ezekről a kiszolgáltatott vagy veszélyeztetett helyzetben lévő emberekről, így a szakmák megbecsültsége az ügyek, problémák fontosságának megítéléséről is tanúskodik.

Akkor lesz majd jobb a világ, ha pénzbeli megbecsülést és szimbolikus elismerést is adunk azoknak, akik ezt a nehéz, sokszor fizikai munkát végzik el. Hiszen a huszonnégy órás ügyeletek, az ügyfelek kipakolása saját ürülékükből, a nehéz tárgyak cipelése – mindez megfelelő felszerelés, mentális és fizikai felkészítés nélkül – bőven sorolható a kemény fizikai munka kategóriájába. 

Ha pedig ezek a dolgozók megkapják pénzbeli megbecsülést és szimbolikus elismerést, az azt jelenti, hogy szolidárisak vagyunk egymással, hogy megvédjük azokat a társainkat a közösségben, az országban vagy a nemzetben, hívjuk bárhogy is, akik védelemre szorulnak.

Akkor végre egy olyan helyen fogunk élni, ahol a keresztényi és humanista szólamok nem csupán a hatalmat, annak megtartását szolgálják, hanem valóssággá válnak!

Én egy ilyen Magyarországon akarok élni! De ezért tenni kell. Szóban, írásban és cselekedetben! Követelnünk kell, hogy a mindenkori kormányok erősítsék meg ezeket az ágazatokat. Ki kell mondanunk, hogy ez közös érdekünk. A pártoktól ki kell követelnünk, hogy ezek a szakmák, ügyek és emberek legyenek részei politikai programjuknak, és amikor a szociális és az egészségügyi ágazat dolgozói kivonulnak az utcára, ott kell lennünk mellettük!

Mert elkeserítő, hogy egy szociális munkás, aki hajléktalan emberekkel dolgozik, annyit keres, hogy gyakran a teljes fizetéséből sem tud kifizetni egy becsületes albérletet!