Ha nem változtatnak a nyugdíjrendszeren, soha nem látott válság jön

A minimálbérből nehéz csodát tenni

A magyarországi nyugdíjrendszer ideig-óráig tartható csak fenn. A problémát a demográfiai krízis és az elvándorlás gerjeszti, de gond van az emberek hozzáállásával is. Ennél azonban sokkal nagyobb a baj: válság lesz a mindennapokban is. Talán már tíz-tizenöt éven belül – olvasható a Népszabadságban.

 

   A felosztó-kirovó rendszernek a második világháború után Magyarországon is kialakult modellje évtizedeken át tökéletesen működött. Nem meglepő, hiszen az akkori viszonyokhoz lett tervezve, s az nem a modell hibája, hogy körülötte jelentős mértékben megváltozott minden. A modell azért működött, mert a dolgozók jelentős része egyszerűen nem érte meg a nyugdíjas éveit. S ha megérte is, az nem tartott túl hosszú ideig. Vagyis nem okozott gondot a nyugdíjasok járandóságának kitermelése a befolyó járulékokból. Az pedig egyedülálló reformnak bizonyult, hogy az idősek nem maradtak magukra, az állam valamelyest hozzájárult a megélhetésükhöz.

   A felosztó-kirovó rendszert, amely szerint a mindenkori aktív korúak finanszírozzák a mindenkori nyugdíjasok ellátását, a XIX. század végén vezették be a bismarcki Németországban. A rendszer a korábbiakhoz képest lehetőséget nyújtott arra, hogy azonnali megoldást nyújtson az idősek támogatására – a nyugdíjbiztosítás mellett hasonló kockázatközösséggel működött az egészségbiztosítás és a munkanélküli-biztosítás is.

   Nagy-Britanniában később, már a XX. században vezették be a kötelező egészségbiztosítást, amelyet a nyugdíj is követett. A szigetországban annyival volt más a helyzet, hogy ott az állam mellett nagyon hangsúlyos szerepet kaptak a munkáltatók és a munkavállalók maguk is. Az állam mellett ugyanis a vállalatok és az alkalmazottak is kötelezve voltak arra, hogy saját helyzetüket megtámogatandó maguk hozzanak létre kockázatközösséget. Később az állam nagyobb szerepet kapott, de a központi felosztó-kirovó rendszer mellett hangsúlyos maradt a vállalati nyugdíjpénztár és az egyéni befizetés egyaránt.

   A brit modell a szigetország mellett a skandináv államokban terjedt el, Európában a német modell lett népszerű. Magyarországon az első világháború után jött létre egységes nyugdíjbiztosítás – azt megelőzően az állami alkalmazottak befizetés nélkül kaphattak járandóságot öregkorukban, a többi munkavállaló a befizetései arányában részesült nyugdíjban.

   Aztán 1928-ban a két rendszert egységesítették, és így jött létre az Országos Társadalombiztosítási Intézet. Ebben még nem voltak tagok a mezőgazdasági alkalmazottak: az ő ellátásukat az Országos Gazdasági Munkás- és Cselédpénztár biztosította. A két intézmény 1945-ben egyesült. A rendszer egyensúlya azonban romlani kezdett a század vége felé, hiszen a várható élettartam folyamatosan növekedett. Ezt tetézte az utóbbi évtizedekben az egyre csökkenő születésszám. A kettő következményeként a felosztó-kirovó rendszer finanszírozása mind nagyobb terhet jelent. Hiszen egyre kevesebb munkavállalónak kell előállítania az egyre több nyugdíjas járandóságának forrását.

   Ma ez az arány nagyjából kettő az egyhez, vagyis két munkavállalóra jut egy nyugdíj kitermelése, 2050-re azonban az arány már egy az egyhez lesz, vagyis egy munkavállaló befizetése kell hogy állja egy nyugdíjas járandóságát. Ez végül kezelhetetlenné válik, a rendszer bizonyosan nem lesz fenntartható a jelenlegi formájában.

    A kérdés csak az, mikor jön el ez a pont. Szerencsére azért nem olyan hirtelen, mint egy  vulkánkitörés, évtizedekre előre meg lehet becsülni a várható trendet. Vagyis elég jól megtervezhető, mikor kell kitalálni valami megoldást, amely ráadásul be is érik. Elvileg.

   Az egyik lehetőség a felosztó-kirovó rendszer kiegészítése a tőkefedezetivel. Vagyis amellett, hogy a munkavállalók továbbra is befizetik a járulékaikat, amiből az állam fizeti a nyugdíjakat, adott összeget maguknak is félretesznek. Ezen az elven működtek a magánnyugdíjpénztárak az 1997-es nyugdíjreform eredményeként. A rendszer lényege az volt, hogy a munkaadók által fizetett járulék és az egyéni járulék egy része továbbra is a nyugdíjkiadások közvetlen finanszírozására ment, ám a teljes fizetnivaló jó része már tőkefedezeti rendszerben, saját számlára került. Így a pénztártagok, ha nyugdíjba mennek, az államra kisebb részben támaszkodnak majd, a nyugdíjkiadások negyedét így az állam meg tudja spórolni. Ráadásul a saját számlán felgyűlt részt nem veszélyezteti semmi, az örökölhető, jól befektetve pedig még kövér hozamot is termel.

   A rendszer – sok más mellett – egyik hátránya az, hogy addig, amíg az első generáció el nem megy nyugdíjba, a költségvetést brutális extra kiadás terheli. Hiszen bár 40 év múlva kevesebb nyugdíjat kell majd fizetni, ám addig ezt a tételt bele kell tenni a rendszerbe. Éves szinten nagyjából 350 milliárd forint költségvetési lyukat kellett betömni, ez a GDP több mint egy százaléka, a teljes nyugdíjkiadás tizede.

 

   Az állam 2010-től felszámolta ezt a pillért. Ezzel egy csapásra eltűnt a lyuk, hiszen minden fillér az állami nyugdíj-biztosítási alapba került ismét. Az más kérdés, hogy ezt éppen akkor sikerült véghezvinni, amikor belátható távolságban volt már a lassú megtérülés. Hiszen az első pénztártagok lassan nyugdíjba mentek volna, ami esetükben sokkal kisebb költséget jelentett volna. De a költségvetés állapotán a pillér azonnali bedöntésével lehetett a legkönnyebben javítani.

   A magán-nyugdíjpénztári rendszert több probléma miatt jogosan érte kritika. Ezeket mindenképpen indokolt volt feltérképezni, és kezelni kellett a feltárt hiányosságokat. Lehetőség szerint a rendszeren belül. Ha ez mégsem lett volna célravezető, s nem maradt volna más logikus megoldás, csak a magán-nyugdíjpénztári pillér megszüntetése, akkor is célszerű lett volna a pillér sima összedöntését elkerülni. A rendelkezésre álló vagyont a rossznak ítélt nyugdíjpillér kiiktatásával is meg kellett volna tartani nyugdíjcélokra. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a reformnak szánt pillér kidöntése nem hozott megoldást, ráadásul az időközben felhalmozott 3000 milliárd forint is elfolyt.

Bicebóca megoldások

   A tb-rendszer aránytalanságai ellen egyelőre nem sikerült megtalálni a tökéletes megoldást, pedig az állami nyugdíjat mindenképp ki kellene egészíteni valamivel. Az öngondoskodás már most is elengedhetetlen lépés. A havi rendszeres megtakarításnak kardinális fontosságúnak kellene lennie, egyelőre azonban a társadalom egészére nézve nem megnyugtatók az arányok. Egymillió honfitársunk önkéntes pénztári tag, ennek nagyságrendileg tizedét teszi ki a 2014 óta adókedvezménnyel támogatott nyugdíjbiztosítással rendelkezők száma, néhány tízezren pedig nyugdíj-előtakarékossági számlával vagy egyéb nyugdíjcélú megtakarítással rendelkeznek.

   Ezek a halmazok biztosan sok helyen egybevágnak, így kijelenthető, hogy egymillió főnél érdemben nem lehet nagyobb a megtakarítással rendelkezők aránya. A pénztári taglétszám évek óta alig változik, a nyugdíjbiztosítások pedig egészen elenyésző jelentőséggel bírnak – ha tízszer ennyi lenne, az sem lenne elég sok mindenre. A munkaképes lakosság negyede rendelkezik valamilyen hosszú távú, nyugdíjcélú megtakarítással, kétharmaduk pedig úgy gondolja, dolgoznia kell majd öregkorára – derül ki az OTP öngondoskodási indexéből.

   Az adókedvezmény hatása egyre kevésbé érzékelhető, hiszen az szja kulcsa folyamatosan csökken, arról nem beszélve, hogy a családi adókedvezmény a többit részben vagy egészben kannibalizálja. Így reálisan 40 éves kor felett szállhat versenybe a többi adókedvezmény, de ez jövőre már így is csak 15 százalékot ér – amikor bevezették, akár 40 százalékos szja-kulcsot is nullázni lehetett.

   Vannak, akik ehelyett kötelező rendszert vezetnének be a tb-nyugdíj kiegészítésére. Hiszen szemmel látható, hogy az egyéni előrelátás nem mozgat meg elég embert. Megoldást hozhatna egy foglalkoztatói felelősségvállalás is egyfajta foglalkoztatói pénztár formájában – a munkáltatók által képezett alap biztosítaná a későbbi finanszírozást, nyugdíj-kiegészítést. A munkavállaló így fizet a nyugdíjkassza és a foglalkoztatói pénztár számára egyaránt. De mennyit? Egy ilyen modell nem eredményezhet újabb tehernövekedést. Ez azonban azt jelentené, hogy a költségvetésben ismét lyuk keletkezne, amely lyuk csak évtizedek múltán tömődne be: vagyis néhány évtizedes átmenetet mindenképpen ki kellene gazdálkodni. Ezt aligha teszi meg az állam, legalábbis egyelőre nincs ilyen irányú szándék. Az elhatározás ráadásul jelentős vállalás volna, hiszen a költségvetés egyensúlyát is veszélyeztető kiadással kellene számolni évtizedeken keresztül.

   A helyzet jelenleg úgy áll, hogy a lakosság pontosan tudja: nem fog megélni a nyugdíjából, közülük kiemelten veszélyeztetettek a minimálbéresek, illetve az a körül keresők.

   Ennek ellenére az öngondoskodás inkább úri luxusként lebeg a szemünk előtt. Könnyű belátni, hogy a minimálbérből nehéz csodát tenni, de minél hamarabb meg kell határozni azt az összeget, amit havonta félre tud tenni mindenki saját maga számára.

   Minél hamarabb kezdődik ez, annál kevesebbet kell havonta félretenni – vagy éppen annál több halmozódik fel. Ha abból indulunk ki, hogy az utolsó év bérének nagyjából 80 százaléka a mostani nyugdíj összege, akkor a mostani cél „mindössze” ennek a résnek a finanszírozása. Erre nagy esélye nincs azoknak, akik már a nyugdíjra készülnek, hiszen ők már nyugdíjbiztosítást sem köthetnek – a legrövidebb futamidő itt öt év, de jellemzően tíz évtől terveznek. Nyugdíjcélú megtakarítást illetően a nyugdíjhoz közeli korosztály leginkább az önkéntes pénztári befizetések révén remélhet kiegészítést. Ez sem elhanyagolható, hiszen ha az indulástól kezdve pénztártag a munkavállaló, akkor minimális havi befizetés mellett is havi több tízezer forint járadékot remélhet – hacsak nem veszi ki egy összegben a megtakarítást. Ezt tetézi az összeg, amelyet a munkaadó fizet be a cafeteria keretében.

   A legjobban akkor járnak az emberek, ha a lehető legkorábban nekiállnak félretenni. Ha csak 15 évig takarékoskodik valaki, akkor havi tízezer forint befizetése mellett – szerény hozammal számolva – is csak valamivel több mint kétmillió forint jöhet össze. Ugyanez a megtakarítás, ha már 30 évesen kezdi el a gyűjtögetést, majd kilencmillió forintot jelent. Ez sem tesz csodát, legfeljebb kiegészíti a nyugdíjat. Az igazán jelentős megtakarításhoz évtizedes és több tízezres spórolás kell. Vagy a lottóötös.

Kísérlet és kilátás

   A magánnyugdíjpénztárak működését folyamatosan érték kritikák. A legfontosabb az, hogy utólagos számítások szerint valójában annak nem érte meg az átlépés a vegyes rendszerbe, aki már 10-15 évet eltöltött a munkaerőpiacon a pénztárak megalakulása előtt. Esetükben nem hozott annyit az új rendszer, mint amennyit a csökkentett állami nyugdíjjal vesztettek. Szintén problémát okozott, hogy a pénztárak jelentős mértékben alulteljesítettek. Tízéves távlatban – bár ebben már benne volt a 2008-as összeomlás hatása is – a pénztárak átlagban csak valamivel öt százalék feletti hozamot értek el, amely hozamot megette az infláció. Ez minden korábbi tervet alulmúlt. A rossz teljesítmény mögött az is állhatott, hogy piaci vélemények szerint a pénztárak gyakran „teleszemetelték” a tagok portfólióját. Ez azt jelenti, hogy a befizetéseket olyan eszközökbe tették, amelyek nem hoztak semmit. A pénztárhoz tartozó biztosító, bank, pénzügyi csoport saját, bénán muzsikáló termékeit sózta rá a pénztárra, amelyeket egyébként nem lehetett volna eladni az ügyfeleknek. Ezt persze a pénztárak visszautasították.

   Ebben közrejátszhatott az is, hogy a pénztárak közt várt verseny – a tagok megnyerése érdekében minél nagyobb hozamot kell elérni, minél kisebb költség mellett – elmaradt. A pénztárak tulajdonosi háttere ugyanis egyre inkább banki túlsúlyt eredményezett. Ez azt jelentette, hogy a tagok érdekeit – akik maguk is tulajdonosok, hiszen a rendszer a pénztárak elvén működött – felülírta a banki háttér fullasztó fölénye.

   A rossz gazdálkodás mellett a durva költségek is rontották az eredményeket.  A befizetett tagdíjak és hozamok jelentős részét vitték el működési és egyéb, gyakran mondvacsinált költségek, amelyek ráadásul nehezen voltak összehasonlíthatók. A működési költséget az adott évi befizetésekből vonták le a pénztárak, a vagyonkezelés költségét pedig a hozamból. A teljes díjterhelés fokozatosan csökkent, hiszen a kezelt vagyontömeg folyamatosan emelkedett a pluszbefizetések miatt, ám a működési költségek az adott év befizetéseinek fényében már nem mutattak ilyen trendet. Így a működési költségek akár a tagdíj tíz százalékát is elvihették – tíz százalék költség kitermeléséhez tíz százalék hozam kell, vagyis már egy jelentősebb hozam ese­tében is csak nullán van a befektetés.

   A magánnyugdíjpénztárak felszámolása mellett egyéb intézkedéseket is hozott a törvényhozás a nyugdíjrendszer stabilitása érdekében. Ám ezek a javaslatok valójában nagyjából annyit érnek, mintha egy zátonyra futott hajó legénysége mokkáskanalat kapna a folyamatosan beáramló víz kimeregetésére. A nyugdíjalapot jelentős mértékben kisegítette az, hogy már a teljes nyugdíjjárulék-tömeg ide érkezik, ám ez nem kezeli a romló demográfia okozta jövőbeni problémát.

   Ezen az sem változtat, hogy a járulék­plafon eltörlésével a kőgazdagok fizetési kötelezettségét sokkal feljebb tolták. A plafont korábban a költségvetési törvényben határozták meg, s e szint felett már nem kellett plusznyugdíjjárulékot fizetni. Ez a szint a plafon megszüntetésekor majdnem évi nyolcmillió forint volt, vagyis igencsak fenn volt meghúzva. Kétségtelen, hogy ez mérhető pluszbevételt hozott a nyugdíjkassza számára, ám az is hozzátartozik a történethez, hogy ezzel a nyugdíjak felső határa is megszűnt. Ez azt jelenti, hogy bár most a brutálgazdagok jóval több járulékot fizetnek, ám ezért hasonlóképpen magasabb nyugdíjat is fognak kapni. Már most megindult a topnyugdíjak emelkedése, az idén a legmagasabb nyugdíj 1,3 millió forint. A nyugdíjminimum pedig 28,5 ezer forint.

   A nyugdíjak elszállása nem csak és talán nem is elsősorban költségvetési kiadásbeli kérdés, sokkal inkább szociális. Az időskori járandóságok közti különbség eddig valamelyest tompította a bérek, a vagyoni helyzet közti szakadékot, ám ez a jelentős eltérés a legalacsonyabb és a legmagasabb nyugdíjak között is meg fog mutatkozni.

   A személyi jövedelemadó adatai szerint ma a legmagasabb bérként kifizetett éves jövedelem egymilliárd forint körül alakul, ami havi több mint 800 millió forint jövedelmet jelent. Ha nincs járulékplafon, ebből elvileg 640 millió forint nyugdíj lesz. De még a 64 millió forintos nyugdíj is irreális, sőt a 6,4 millió is. Járulékplafon mellett ez nem érné el a 600 ezer forintot.
Persze a fő gond messze nem az a morális kérdés, hogy az állami újraelosztás és kockázatközösség révén megengedhető-e, hogy a nyugdíjak közötti különbség ötvenszeres legyen, mint most, vagy akár még nagyobb. A felosztó-kirovó rendszer összedőlésének elkerülése érdekében azzal kell számolni, hogy vagy a bevételeket kell megsokszorozni, vagy a kiadásokat csökkenteni.

   A bevételek emelésére érdemben nincs lehetőség. Nem lesz ugyanis több munkavállaló – s most nem a statisztika érdekében hadrendbe állított közmunkásokra vagy a tizedszázalékban mérhető érdemi bővülésre kell gondolni a versenyszférában. Ide ugyanis tömegek kellenének, több millió pluszjárulékfizető fog hiányozni a rendszerből. Ennek biztosítása irreális. Hasonlóképpen az a járulékszint emelése. Ez ugyanis már most is annyira magas, hogy sokkal inkább annak drasztikus csökkentésére volna szükség a gazdaság versenyképességének megőrzése érdekében.

   Marad tehát a nyugdíjak csökkentése.

   A helyzet komolyságát jól mutatják a szakértők által hozott számítások. Az első nyugdíj és az utolsó aktív kori nettó kereset összegének viszonyát mutató helyettesítési ráta előreszámításai azt mutatják, hogy míg jelenleg ez a ráta 80 százalék körül alakul, 2030-ra 50 százalékra, 2040-re 30 százalékra csökkenhet – mutat rá Farkas András nyugdíjszakértő, a Consequit értékesítési vezérigazgatója Nyugdíjguru néven írt blogjának bejegyzésében. A nyugdíjpénztári szektor konszenzusos becslése 40 százalékra teszi a hosszú távú megfelelési rátát, valójában azonban érdemi különbség nincs a két várakozás között.

   A 40 százalékos megfelelési ráta azt jelenti, mintha a mai átlagbér mellett – ez ma bruttó 253 ezer forint – nem 132 ezres induló nyugdíjat adna az állam, hanem 66 ezer forintot. Könnyű belátni, hogy ez mennyit ér. Nem kell azonban a nyugdíjrendszer földbe állásáig várni a szociális katasztrófa eljövetelét. A minimálbéresek nyugdíja ugyanis már most sem sokkal több ennél. Ma a minimálbér után mindössze 62 ezer forint nyugdíj jár.

   A statisztikák szerint nagyjából egymillióra tehető azok száma, akik ennyiből élnek. E tekintetben nincs jelentősége annak, hogy valójában minimálbéres alkalmazottakról vagy minimálbérre bejelentett és némi kiegészítést zsebre rakó dolgozóról van-e szó, hiszen a járulékfizetés és a nyugdíjszámítás egyaránt a minimálbér után történik. Azt pedig kár gondolni, hogy a zsebbe rakott plusz arannyá válik, vagyis a nyugdíjas évekre nem marad más, csak ami a minimálbér után az államtól jár.

   Ez azt jelenti, hogy a mostani 4,2 millió munkavállaló közül egymillióan szinte biztosan nyomorogni fognak nyugdíjas éveik alatt, bármikor menjenek is nyugdíjba.

  Aki a rendszerváltás idején volt 35 éves, s beleesett a kényszervállalkozós, minimálbéren bejelentett rendszerbe, s azóta onnan nem is tudott kilépni, az egy-két év múlva elmegy nyugdíjba. Ő 62 ezer forint nyugdíjat fog kapni. Sokkal rosszabbul jár az, aki még fiatal, s akár évtizedeket tölt még el hasonló körülmények között, hiszen esetében azzal is számolni kell, hogy a majdani nyugdíja – ahogyan az a szakértői becsléseknek és a piaci konszenzusnak megfelel – ennél sokkal kevesebb lesz.

  A munkavállaló akkor tehet a legtöbbet saját jövője érdekében, ha nem hagyja magát csak minimálbérre bejelenteni. Persze sokat nem segít az éhenhalás felismerése azokon, akik valóban ennyit keresnek, s azokon se nagyon, akiket kirúgással fenyeget meg a munkaadójuk, ha okoskodnak. Az esetek jó részében azonban a munkavállaló – vállalkozó – maga dönti el, mekkora összeg után fizet adót és járulékot. Hosszabb távra gondolva érdemes vállalni a több terhet, mert semmi sem hoz annyit, mint a befizetésért cserébe járó nyugdíj. Főleg annak fényében, hogy túl nagy kultúrája nincs annak Magyarországon, hogy a emberek maguk is érdemben kiegészítsék a nyugdíjukat.

Forrás: Népszabadság