Hideg fejjel Orbán ellen

A jó hír, hogy a rendszer puhulni fog, a rossz hír, hogy tárgyalni kell majd velük, amikor a puhák előlépnek – mondja Haraszti Miklós. Szerinte az a legfontosabb, hogy a civilek megszervezzék magukat, mert ők képviselik a jövőt.

– Sokan hasonlítják a jelenlegi korszakot a hetvenes, nyolcvanas évekhez. Egy párt totális hatalma, hűségalapú kontraszelekció, félelem, piac- és Nyugat-ellenesség. Mások ezt az összevetést alaptalanak tartják. Ön mit gondol?

Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság

– Látok párhuzamot, főleg a gondosan megtervezett kilátástalanságban, de Orbán agresszív rendszere a személyiségéből is következik. A NER csupán „one-man show”, mégpedig mind a sikerét, mind a fenntarthatatlanságát tekintve. Fontos különbség a totalitárius rendszerekhez képest, hogy az illiberális demokráciákat választásra alapozzák. Egyszeri nagy népszerűséggel fényes győzelmet aratnak, utána pedig a garanciákat félrerúgva úgy alakítják át a rendszer összes elemét, hogy a választásokon mindig elsők maradhassanak.

 

De Orbán kénytelen a hatalmát csupán folytonos harci mozgósításra, a jogállam eltérítésére és az általa létrehozott új tulajdonososztályra alapozni, ezek pedig morális kockázatot rejtő, gyorsan fáradó építőelemek. Nincsenek tartós javak a birtokában, osztogatható olajkincs, kontinensnyi terület, óceánpart, atomfegyverzet, de még fontos hadiösvény sem vezet át hazánkon, mint némely hasonló rendszerű közép-ázsiai kisállamon.

Az ENSZ jelentéstevőjeként követem Fehéroroszország emberi jogi helyzetét. Az egy másik „one-man show”. A keleti önkényuralmak klónjai itt a Nyugat peremén csak orosz apanázzsal, valamifajta fordított Marshall-segéllyel tarthatók fenn. Az ukrán Janukovics belebukott a kelet–nyugati csárdásba, de Orbán titkos paksi alkuja ugyanezzel a bukott sémával kísérletezik, rendszeresíteni szeretné a guruló rubelt. De hiába, mert az unortodoxnak becézett piramisjátékon kívül nincs gazdasági alapja az uralmának. Az államot a főnök erőszakos jelleme tartja össze. A nukleáris alku ellenére nincs sugárzó jövője a rendszernek.

– A nyolcvanas évek Magyarországával, illetve a mai Fehéroroszországgal ellentétben Orbán államában nincs közvetlen erőszak. Ez is különbség. Bár a civil szervezeteket lerohanó rendőri akciót akár oda is lehet sorolni.

– Orbán törekvéseinek valóban korlátot szab, hogy az Európai Unión belül vagyunk. Ennyi haszna van a pávatáncnak, amelynek lényege, hogy Orbán két tehenet akar megfejni. Az unió sem maradhatna tétlen, ha nyílttá válna a kormányzati erőszak, különösen, ha egy méretessé váló ellenállás vagy a független sajtó ellen irányulna. De lássuk tisztán, a rendszer eleve erőszakkal terhes és mindenórás. Minden áldemokratikus önkényuralom fő célja, hogy békés úton, az általa átszabott jogrenden belül maradva ne lehessen megváltoztatni. Amíg Orbán a vezér, elszántak rá, hogy akár erőszak és káosz árán se engedjék békésen forogni a színpadot, majd helyreállítani a garanciák rendszerét.

Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság

A másik oldalon, a törvényesített jogfosztással szembeni ellenállás nem nélkülözheti az állampolgári engedetlenséget, hiszen nem álmodozhat parlamenti helycseréről senki, mint hivatalos ellenzék. A jogállam helyreállítását végül csakis a parlamenten kívüli és belüli módszerek valamilyen keveréke hozza majd el. Ezt a civil kezdeményezésű állampolgári újrakezdést hívják Eurázsia-szerte „színes forradalomnak”, és Orbánék nem véletlenül uszítanak a Janukovicsokkal azonos módon már a gondolat ellen is azzal, hogy ezek „külföldiek és ügynökeik szította puccsok”. A tiltakozóknak épp ezért kell erősen megszerveződniük, hogy ne sodródjanak erőszakba és ne is zsarolhassák meg őket ezzel a kockázattal.

– A nyolcvanas években a demokratikus ellenzék, amelynek ön meghatározó szereplője volt, a rendszeren kívül állt. A mai ellenzék viszont ott ül az illiberális rendszer parlamentjében, felesküdött Orbán alaptörvényére, és felveszi a fizetését. Nem ez az oka, hogy az utcán megjelent tiltakozók a parlamenti ellenzéket is elutasítják?

– De, pontosan. Leginkább a mai civilek az igazi párhuzam a valahai demokratikus ellenzékkel. A mai parlamenti ellenzék valójában belső ellenzék. Pályáznak a parlamenti helyekre egy olyan rendszerben, amelynek választási szabályait akár a legutolsó pillanatban is épp ahhoz igazítják, hogy ők ne győzhessenek, és ezzel legitimálják újra és újra a rezsimet. Teljesen természetes, hogy ezt a játékot elveti az új ellenzék. Az is természetes, hogy egyelőre párt- és politikaellenesek. Mi a hetvenes években még semmi mással nem törődtünk, mint hogy kikapáljuk magunkból a rendszer által ránk nyomott öncenzúrát, tisztán beszéljünk, és hogy mindent utáljunk. A cenzúra esztétikájában öngúnnyal azt állítottam, hogy még mi, a rendszeren kívüliek is a rendszer részei vagyunk.

Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság

– Tárgyalással lehet az erőszakot megint elkerülni?

– Számunkra alapélmény volt Adam Michnik megfigyelése az ismétlődő lengyel megmozdulások tapasztalataként: csak az lehet mérsékelt és csak azzal egyeznek meg, aki erőt tud felmutatni és meg van szervezve. Ez ma még hiányzik. A múltat képviselő ellenzéki pártok a váratlan riválisok elleni féltékenységükben azt hangsúlyozzák, hogy ezek a megmozdulások egyelőre szervezetlenek és pártellenesek. De a mai pártoknak sincs rá esélyük, hogy a civilek betagozódjanak hozzájuk. Az újak majd kiforrják saját vezéreiket és megteremtik a saját pártjaikat, ahogyan mi is kinőttük az elkerülhetetlen antipolitikai fázist. A hetvenes évek párhuzamával azt mondom, van idő.

– Mennyi?

– Ha érvényes a párhuzam, akkor az a jó hír, hogy az összeomlás veszélyét érezve előléphet a puha garnitúra, amelyik kiegyezést kínál a társadalomnak. A rossz hír az, hogy megint a pártállam maradékával kell majd egyezkedni, és azok előszeretettel a mai harmatgyenge parlamenti pártok segítségét fogják keresni ahhoz, hogy minél többet átmenthessenek befolyásukból. A leendő puhák ma még, akárcsak annak idején Pozsgay Imre, semmire sem kötelező soundbite-okkal gyűjtögetik az erkölcsi tőkét, de egyelőre egy fillért sem hajlandók költeni belőle. Az előrevivő egyezkedéshez erőt kell teremteni a társadalom oldalán, ahogyan ez 1988-ban, a nagy tüntetések és a pártosodás évében történt. Akkor végül is egyetlen új pártot sem hívtak pártnak, mind „fórum”, „hálózat” és „szövetség” volt, de ez mindegy, ahogyan ma is az kell legyen.

– Az akkori ellenzéknek viszont volt stratégiája és elképzelése arról, hogy milyen berendezkedést szeretne. A mai utcai ellenzék viszont nemcsak Orbán rendszerét, de – a 25 év egybemosásával – azt a berendezkedést is elveti, amelyért önök küzdöttek.

– Aki túlságosan figyel az első civil tüntetések kezdő szónokainak szófordulataira, hibát követ el. Mert a tiltakozásaik tárgyából és az akcióikból süt az állampolgári szabadság és a plurális demokrácia vágya. Természetes, hogy ez egyelőre társul mindannak az utálatával, ami most politikának nevezi magát. Hogyan várhatnánk el, hogy az elmúlt 25 évvel kapcsolatban azt méricskéljék, mennyi volt pozitív abból a történetből, ami ide züllött. Ez olyan, mintha a hetvenes években azt várták volna el tőlünk, hogy a párt valamelyik frakcióját szeressük. Hiszen az egyes szereplők között nagyítóval akkor is fel lehetett fedezni a különbséget. De hogyan lehetne a paksi biznisz ellen azzal karöltve fellépni, aki elkezdte?

– Gyurcsányra céloz?

– Őrá is. A megtisztuló demokrácia hívei hogyan bízhatnának abban a szocialista pártban, amely felújítva a huszonöt évvel ezelőtti pozsgaysta vonalat, a közvetlen elnökválasztást éppen most készül beállni Orbán legújabb, ezúttal elnöki alkotmánycsínye mögé? Ami pedig Gyurcsányt illeti, vele most már a megújulási mozgalmak legkisebb gondja lehet, hogy ő a megbukni képtelen megbukott múlt össznemzeti szimbóluma.

Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság

Már a jövendő kibontakozásra nézve jelent fenyegetést az a rohamosztagos módszer, ahogyan félretolva a polgári jó modort és a saját összefogási jelszavait is, pártja zászlóival kíván rátelepedni a pártpropaganda-mentesként meghirdetett Orbán-ellenes egységtüntetésre, amelyhez hasonló tömegerőt ő maga soha nem volt és soha nem lesz képes felvonultatni. A pillanatnyi vélt előny kedvéért azt sem bánja, hogy az ultimátummal végképp maga ellen fordítja a fiatalokat. Mire ez az interjú megjelenik, tudni fogjuk, beváltotta-e fenyegetését. De miben különbözik ez a mentalitás, a pillanatnyi ellenzéki pozíciót kivéve, az orbánisták agresszív gőgjétől, vagy a civil társadalom iránti orbáni gyűlölettől?

– A civilek részéről mire van szükség az előrelépéshez?

– A rendszertagadó harag már megvan, de szükség van hideg fejre és szervezettségre. Ki kell emelkedniük olyan vezető személyiségeknek, akik az antipolitikai hangulatot át tudják alakítani ugyanazon morális indítékok által vezérelt politikává. Be kell számítaniuk, hogy mivel a parlamenti pártok a NER töredezésével hamis kiegyezésbe csaphatnak bele, mindenféle sürgető ürügyekre hivatkozva – a valódi változás kikényszerítése is az ő politikai feladatuk, mert másé nem lehet. Ez mind szervezettséget, vezetést és erőt igényel.

– A közhangulat érezhető megváltozásában mennyi szerepe van a civileknek és mennyi a médiának?

– Ebben a fordulatban az RTL Klubnak nagyobb szerepe van, mint amennyit maga szeretne bevallani. Képernyőn, közszolgálati minőségben hasznosítják az Orbánék által szintén üldözött tényfeltárók, például az Átlátszó.hu felfedezéseit. Megmutatják a családi nyomort az egyik oldalon és a családi gazdagodást a másikon. A rendszer elkeseredett harca az RTL nagyszabású kísérlete ellen bizonyítja, amit EBESZ-biztosként tapasztaltam. Ellentétben a totalitárius rendszerekkel, az illiberális médiapolitika lényege nem az, hogy elfojtson minden ellenzéki hangot. Az igazi cél, hogy a korrupció leleplezése ne jusson el a képernyőkre. És a netadó ötletével az internet gyengítése is megkezdődött, mert ez plurális hírforrás azon keveseknek, akik a politika iránt aktívan érdeklődnek. De igazából még mindig a televízió számít. A karosszékben passzívan fogyasztott esti hírek alakítják a rendszereket.

Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság

– Mivel foglalkozik most?

– Januárban két hónapra Tádzsikisztánba költözöm, az EBESZ választási megfigyelő missziójának a vezetője leszek. Korábban Amerikában, Kazahsztánban és Bulgáriában is vezettem ilyen missziót, miután 2010-ben befejeztem a médiaszabadság-biztosi munkát Bécsben. 2012 óta jelentek az ENSZ-nek a belarusz emberi jogi helyzetről évente kétszer. Továbbá tanítok a CEU-n és a New York-i Columbia Egyetemen. Ebben az évben megint hívtak, két kurzust tartottam az állami cenzúra új hullámáról az illiberális rendszerekben, valamint a történelmi emlékezet hivatalos szabályozásáról.

– Magyarországot is kitárgyalták?

– A maga helyén, az új jövevények között. A posztszovjet világtól Magyarországon át Zimbabwéig és Venezueláig – ezek egyértelmű esetek. A magyar eset botránya az, hogy az EU-n belülre hozza a putyinizmust. Bár ez hihetetlen fejlemény, ettől még nem kúrálható könnyebben. Hiába vagyunk a transzatlanti és az európai szövetség tagja, senki más nem lesz képes eltakarítani ezt az akarnok rendszert, mint a magyarok, elsősorban a magyar fiatalok.

 

Névjegy

Haraszti Miklós Született: 1945-ben Jeruzsálemben. Író, emberi jogi aktivista, egyetemi tanár. Könyveit, a Darabbért (ami miatt bíróság elé állították) és A cenzúra esztétikáját számos nyelvre lefordították. A hatvanas években egy baloldali rendszerkritikus mozgalom szervezője. A hetvenes években alapítója a szamizdatmozgalomnak, 1981–1989 között a szamizdat Beszélő szerkesztője. Az SZDSZ alapító tagja, majd országgyűlési képviselője és vezető médiapolitikusa. 2004–2010 között az EBESZ sajtószabadság-felelőse Bécsben. Ezt követően az EBESZ megbízásából választást felügyelő missziót vezet az Egyesült Államokban és Kazahsztánban. Tanít a CEU-n, és a sajtószabadság kérdéseiről tartott kurzust az amerikai Columbia Egyetemen. Január 2-án töltötte be a hetvenet. Isten éltesse!