Járulékcsökkentéssel a munkaerőhiány ellen?

Hinni a könnyeknek

Az utóbbi bő évben olyan helyzet alakult ki a magyar gazdaságban, melyért az előző negyedszázadban a gazdaságpolitikusok a fél karjukat odaadták volna: immár nem az a fő gond, hogy a munkanélküliség szintje magas, s nem is az, hogy a foglalkoztatás szintje alacsony – bár ami a kettő között van (a sem nem munkanélküliek, sem nem foglalkoztatottak tömege) egyáltalán nem elhanyagolható probléma. A fő gond immár a munkaerőhiány – hívja fel a figyelmet a Portfolión Németh György. A közgazdász-szociológus szerint a megoldást nem a járulékcsökkentés jelent.

 A gazdaságpolitikai kormányzatnak még az ősszel olyan javaslatokkal kell előállnia, melyek alkalmasak a gazdaság növekedését munkaerőoldalról korlátozó akadályok csökkentésére, ha lehetséges eltüntetésére. A nemzetgazdasági miniszter felvetette, hogy a járulékcsökkentés megoldás (vagy annak része) lehet, azonban óvott attól, hogy az államháztartás hosszú évek alatt normalizált helyzetét elhamarkodott lépéssel veszélyeztessék.

A járulékcsökkentés felvetését jól fogadták a vállalkozói érdekképviseletek, feltéve, ha azon a munkáltatók által fizetett szociális hozzájárulási adó (SZHO) csökkentése értendő, s jól fogadták a munkavállalói érdekképviseletek is, melyek a munkavállalók járulékterheinek csökkentését, attól a nettó keresetek emelkedését várják. Bár e kettő szögesen ellentétes, eredményük ugyanaz lehet, ha a munkáltatók az SZHO csökkentését egészében a bruttó bér emelésére fordítják, de kérdés, hogy valóban így tennének-e. Zavaróan sokszor hallani ugyanis olyan okfejtést, miszerint a náluk maradó pénzt fejlesztésekre, beruházásokra stb. költenék, s a mindettől felpörgő termelésük lesz majd az, ami lehetővé teszi a béremelést.

Remélhetőleg a szakminiszter és a kormány gazdaságpolitikai szerepfelfogása nem az, hogy “diktál a beteg, írja a doktor”, s nem is az, hogy adjunk, ha már annyira kérik, s ha a költségvetés viszonylag jó helyzete miatt adhatunk. (S ha adunk, persze azoknak a befolyásos csoportoknak adjunk, melyek politikai lojalitása így őrizhető vagy vásárolható meg.) Remélhetőleg azt is tudják, hogy mindig vannak olyanok, akiket egy konkrét gazdaságpolitikai lépés (beleértve az adócsökkentés elmaradását) hátrányosan érint, de nem szabad hinni a magukat megrövidítve érzők könnyeinek, ha így növelhető a gazdaság jövedelemtermelő képessége.

Egy konkrét gazdaságpolitikai lépés lehetséges következményeit mindig a lehető legalaposabban végig kell számolni, de ez – lévén a gazdaság túl bonyolult organizmus ahhoz, hogy működést teljesen megérthessük, s csak utólag lehetünk igazán okosak – sohasem lehet igazán pontos, ezért a jó gazdaságpolitikus számára a gazdaságpolitikai intuíció fontos adottság. Viszont nem adottság, hanem nélkülözhetetlen annak tudása, hogy a gazdaságpolitikai viták olyan kártyapartikhoz hasonlatosak, melynek résztvevői lapjaik cinkelésétől sem riadnak vissza. Teszik ezt sokszor tudattalanul és szakmai hozzáértésükbe vetett őszinte hittel, s nem nagyon értik, hogy a gazdaságpolitikai döntéshozók miért is nem vevők javaslataikra. A továbbiak előtt célszerű levakarni némi cinket a lapokról.

***

A GDP-nek (pontosabban a GNI-nak) nevezett nemzeti jövedelem a tőke és a munka jövedelmének együttese. A vállalkozások (a “tőke”) munkavállalókat foglalkoztatnak, ez számukra költség, a munkavállalóknak (a “munka”) meg jövedelem. Bár elválasztásuk éles, kapcsolatuk nagyon is szerves: a munkavállalók jövedelme a vállalkozások által létrehozott termékekre és szolgáltatásokra támaszt keresletet; ha utóbbi mértéke nem megfelelő, az az elérhető profitszintet is visszaveti.

A munkavállalók munkavállalói jövedelmükből személyi jövedelemadót (SZJA) és társadalombiztosítási járulékot (tb-járulék) fizetnek, még ha utóbbi egy részét (az adóvá átnevezett SZHO-t) jogi értelemben a munkáltató fizeti is. A munkavállalók továbbá vásárlásaikkor forgalmi (legfontosabb az ÁFA) és fogyasztási adókat fizetnek. A különbség annyi, hogy az SZJA-t, tb-járulékot stb. a jövedelem keletkezésekor, a forgalmi/fogyasztási adókat a jövedelem elköltésekor fizetik. E kétfajta adózás felcserélhető, illetve csak annyiban nem, hogy a fizetett forgalmi/fogyasztási adók mértéke függ a fogyasztás szerkezetétől és azt a megtakarítás – az egyelőre el nem költött jövedelem – után nem kell megfizetni.

A vállalat termékei/szolgáltatásai értékesítéséből származó bevételből kifizeti az általa vásárolt termékek és szolgáltatások árát (termelőfelhasználás), kifizeti dolgozóit, majd elkülöníti az amortizációt. Ami ezután marad, az a vállalkozási tevékenység társasági adó (nyereségadó) köteles eredménye. Az adózás utáni eredményt osztalékként felvehetik a tulajdonosok, akik e (tőke)jövedelmük után magánszemélyként adóznak (számos országban kedvezőbben, mint a munkajövedelmek után). A vállalkozásokat (a “tőkét”) tehát lényegében egyetlen adófajta, a társasági adó terheli. Minden más adót magánszemélyek fizetnek.

Mindennek alapján a lapok cinkelése élőmunkára rakodó bérterhekről beszélni: ilyen közgazdasági terminus technikus egyszerűen nem létezik. Ami létezik, az a munkavállaló munkajövedelemből történő adó- és járulékfizetés. Aki arról beszél, hogy a járulékok EU-összehasonlításban magas volta versenyhátrány, az cinkeli a lapjait, mert ami bérversenyképesség szempontjából számít, az a munkavállalói jövedelmek nagysága, mely történetileg felépült kategória és adott ország munkavállalóinak múltját és az azt megfizetni képes vállalkozások termelékenységét jellemzi. Ami versenyhátrány, az valójában az alacsony termelékenység. Aki az adóék (tax wedge) – a százalékban kifejezett érték, mely munkavállalói jövedelemből nem közvetlenül, mint nettó bér kerül a munkavállaló zsebébe – magas voltát kifogásolja, az egyrészt megfeledkezik arról, hogy azért ellenérték jár és az Magyarországon a közvélekedéssel ellentétben nemzetközi összehasonlításban nem okvetlenül kevés (pl. nyugdíj esetén); másrészt az adóékbe nem számítják bele a forgalmi/fogyasztási adókat, holott az indokolható volna. Az adóék fogalma azt sugallja, hogy a munkást kizárólag nettó bére illeti meg, minden más az állam által a munkáltatókon tett pénzbeli erőszak.

***

Kérdés: hogyan enyhíthető a munkaerőhiány és ebben milyen szerepet játszhat a járulékcsökkentés? A válasz rendszerint a következő gondolatmenet: mivel munkaerőhiány van, ezért emelni kell a béreket, mert a magasabb bérek erősebben ösztönzik az inaktívak és közmunkások álláskeresését, talán ez a külföldön munkát vállalók hazatérését is ösztönzi, a külföldi munkavállaláson gondolkodók pedig mégiscsak itthon vállalnak munkát. A béremelésre pedig jórészt csak járulékcsökkentés esetén van mód.

Mindez egy új gazdaságpolitikai helyzet eredménye: miután 2004-ben beléptünk az Európai Unióba (EU), alapjoggá vált az addig kevesek kiváltságaként létező, a hazainál lényegesen magasabb keresetet jelentő külföldi munkavállalás. Ezzel érvényét vesztette azon gazdaságpolitikai helyzet, mely szerint az ország gazdasági fejlődését a viszonylag képzett munkaerő alacsony (akár adminisztratív eszközökkel is alacsonyan tartott) béreire és vállalatainak ezen (is) alapuló exportképességének fokozására lehet alapozni. Az ország munkavállaló polgárai immár képesek lábukkal véleményt mondani a hazai munkáltatókról és az elérhető bérekről: távoznak, ha hiába keresnek munkát, ha alacsonyak az elérhető bérek, ha rosszak a foglalkoztatás körülményei stb.

A lábbal szavazás következményeként ez év első öt hónapjában az előző év azonos időszakához képest több mint 8 százalékos reálbér-emelkedés történt (amibe az szja-kulcs 1 százalékos csökkenése szerényen besegített). Pontosabban erre kényszerültek a munkáltatók. A vállalkozói szervezetek szerint is folytatódnia kell a béremelkedésnek, de – érvelnek – ez csak akkor lehetséges (legalábbis a multikon és a hozzájuk kötődő beszállítókon kívül), ha jelentősen csökken a SZHO, mert a béremelés költségét maguk nem tudják kigazdálkodni.

Bármilyen brutálisan hangzik, de azok a cégek, melyek nem képesek termelékenységük emelésére és így lépéstartásra a hazai gazdaság átlagos béremelkedési ütemével, azokat a kormány ne akarja megmenteni. Magas munkanélküliséggel, alacsony foglalkoztatással jellemezhető válságidőszakban ez persze nem ajánlható, s ilyen volt lényegében a rendszerváltást követő negyedszázad. De most más a helyzet, kegyelmi időszak van: a termelékenységük emelésére képtelen vállalkozások munkavállalói könnyen találhatnak új munkahelyet. Mindennek érdekében a kormánynak a következő időszakban jelentősebb minimálbér-emelést is végre kellene hajtania. A magyar tulajdonú kis- és középvállalkozások lemaradásáért, a beruházások és fejlesztések alacsony szintjéért nem a tőkehiány, sőt nem is a bevonható források hiánya vagy kamatszintje okolható. Ami hiányzik, az a növekedési szándék, a bővülés melletti elkötelezettség. A hiba a menedzsmentben van, és persze az azt kiválasztó, feladataikat kitűző tulajdonosokban. (A kettő gyakran azonos.) A rendszerváltás negyedszázadában kitermelődött tulajdonosi osztály, mint egész könnyűnek találtatott (tisztelet a mindig létező kivételeknek), az ország jövője, gazdasági-társadalmi felemelkedése iránt elkötelezett, a szó legjobb értelmében vett nemzeti burzsoáziának még csak a körvonalai se nagyon látszanak. Akik látszanak, az a politikai kapcsolataiknak köszönhetően megrendelésekhez jutó oligarchák, akik sokkal inkább politikai kapcsolataikat, mint cégeiket menedzselik magas szinten.

***

Általános járulékcsökkentésre nincs szükség, sőt – véleményem szerint – kimondottan ellenjavallt, főleg nem csökkentendő a munkáltatói szociális hozzájárulási adó (SZHO). Miért is adnánk “nemzeti ajándék”-ot a vállalkozásoknak? Ha pontos az, ami a sajtóba a kormány terveiről kiszivárgott, akkor a kormány elsősorban a járulékplafon új formában történő visszahozatalában gondolkodik, úgy tűnik nem általánosan és esetleg ideiglenesen. A kiindulópont minden munkavállaló esetén jelenlegi bére, az ezt követő béremelés járulékmentes lenne. Úgy tűnik, arról lenne szó, hogy az állam (pontosabban a Nyugdíjbiztosítási Alap és az Egészségbiztosítási Alap) lemond a járulékok egy részéről a munkavállalók javára. Ezt most könnyen megteheti, köszönhetően elsősorban a folyó nyugdíjkorhatár emelésnek, melynek üteme lényegesen gyorsabb, mint a várható élettartam növekedése.

Bár a sajtóhírek bizonytalanok, de egy ilyen lépés csak ideiglenes lehet, annak azonban vállalható, ráadásul időt ad a végleges megoldás megtalálásához. Ha a kormány általános járulékcsökkentést javasolna, újból napirendre kerülhetne a Jobbik és más csoportok által felvállalt “férfiak 40” program (a “nők 40” szolgálati év után nyugdíjba mehetnek, függetlenül a nyugdíjkorhatártól), mert íme, itt az a forrás, melyből az megvalósítható volna, ehelyett azonban a kormány a vállalkozások profitját növeli. Ha a munkavállalói jövedelmeket növelné, ezzel aligha lehet előállni.

Kétségtelen, hogy a járulékplafon a társadalombiztosítás filozófiájába jól illő intézmény, a munkavállalói nyugdíjjáruléknak 2012-ig létezett is felső határa. A tb-járulék – a szolidaritás elve alapján – a kereset első fillérétől azzal arányosan fizetendő, de vannak határai: egy ponton véget ér (járulékplafon), vagy onnan degresszió (százalékos mértékben csökkenés) indul. Ellenben az SZJA – a fizetőképesség elve alapján – általában progresszív s gyakran a legalacsonyabb kereseteket nem is terheli adó. A felső határ visszahozatala nyugdíjszakmai szempontból is kívánatos volna, mert az csökkentené a túlzottan magasan megállapított nyugdíjak miatti ellenérzéseket.

A ténylegesen egykulcsos, az alacsony jövedelműek adóját adójóváírás technikájával nem csökkentő SZJA-rendszerre a kormány úgy tekint, mint adópolitikájának szimbólumára, s minden kritika ellenére ragaszkodik hozzá. Kétségtelen, hogy a 16 (ma már 15) százalékos kulcs annyiban kétségtelenül nem volt rossz döntés, hogy ez a mérték önmagában biztosan nem ösztönzi a külföldi munkavállalást. Ennek ellenére nagy szükség volna arra, hogy a kormány – átlépve saját árnyékát – visszahozza az adójóváírás intézményét, így növelve az alacsonyabb keresetűek jövedelmét. Magyarországon ugyanis a “kétkezi” munkások bérei az igazán alacsonyak, s már a segéd- és betanított munkásokból is hiány van és esetükben a legerősebb az inaktivitás és a közmunka negatív hatása. Az esetleges munkáltatói járulékplafon szintjén ugyanolyan mértékű legfelső szja-kulcs léphetne be.

A kormány legeredetibb húzása azonban az volna, ha a bruttó bért tovább bruttósítaná a szociális hozzájárulási adóval (SZHO), amivel a cink jórészét lekaparhatná a kártyalapokról. Így a kormány és a vállalkozói szervezetek között kizárólag a minimábér és a társasági adó szintjéről eshetne szó – mert csak ez tartozik rájuk, míg a kormány az ország polgáraival arról folytatna diskurzust, hogy munkavállalói jövedelmükből mennyit és mi módon von el és azt mire költi. Ezzel racionálisabbá válhatnának gazdaságpolitikai vitáink.

Forrás: Portfolio