Kinek járjanak segélyek?

Kritikai Alapozó

Sokan gondolják, hogy a társadalmat sújtó megannyi probléma – szegénység, egyenlőtlenségek stb. – megoldásában központi szerepe kell, hogy legyen a jóléti újraelosztásnak, azaz olyan intézkedéseknek, amelyek keretein belül az állam a társadalom bizonyos javait egyszerűen szétosztja a lakosság közt. Az újraelosztásnak ma is számos elterjedt módja létezik, például munkanélküli segély vagy családi pótlék de az újraelosztás egy rendszere lehet a feltétel nélküli alapjövedelem vagy bizonyos szolgáltatások – egészségügy, oktatás – ingyenessé tétele is – olvasható a Kettős Mérce írásában.

Hogy miféle újraelosztási rendszert részesítünk előnyben, részint attól függ, melyikkel érjük el leghatékonyabban céljainkat, például a szegénység vagy az egyenlőtlenségek visszaszorítását. De legalább ennyire fontos, hogy mely rendszerek elégítik ki a társadalmi igazságosság kívánalmát. Jórészt ugyanis épp azért akarunk újraosztani, mert a javak mostani elosztása igazságtalan. Ha tehát újraosztási rendszerünk szintén nem igazságos, úgy nem jutottunk egyről a kettőre. De mégis mikor igazságos egy újraelosztási rendszer?

Osszunk-e újra egyáltalán?

Vannak, akik stadják, de nem úgy, hogy az államosítják és újra elosztják. Ezt gondolják például az olyan jobbozerint egyáltalán nem lehetséges igazságos újraelosztás. Például azért nem, mert egyszerűen nincsenek újraosztható javak a társadalomban. A társadalom minden java valakié – magánszemélyeké, vállalatoké stb. –, azok legfeljebb úgy kerülhetnek máshoz, ha önként áldali libertáriusok, mint az amerikai filozófus, Robert Nozick. Egy kevésbé radikális nézet a neoliberálisoké, akik szerint a központi, állami újraelosztás jellemzően nem hatékony módja a szegénység vagy a társadalmi egyenlőtlenség kezelésének, az sem igazságosan, sem igazságtalanul nem oldja meg ezeket a problémákat. A valóban igazságos – de legalábbis hatékony – megoldás az, ha mindezt a szabad piacra hagyjuk.

Ezek a megfontolások igen problémásak. Egyrészt a Nozick-féle libertarizmus egy szélsőséges álláspont, amely nem csak az újraelosztást, de az adóztatást – mint állami kisajátítást – sem engedélyezné. Ha ebből engedünk, az újraelosztás számára is megnyílhat az út. Ami a neoliberalizmust illeti, érdekes módon sok neoliberális valójában igencsak megengedő az újraelosztás különféle formáival szemben, neves képviselőjük, Milton Friedman még az alapjövedelem bizonyos koncepcióit is elfogadhatónak tartotta. Ha tehát az ember nem akar nagyon radikális libertárius vagy piaci fundamentalista nézeteket elfogadni – amilyeneket még keményvonalas neolibek sem – akkor nincs oka kételkedni abban, hogy lehetséges igazságos jóléti újraelosztás.

Hogyan osszunk újra?

Ha már egyszer megállapítottuk, hogy lehetséges igazságos újraelosztás, akkor térjünk rá arra, hogy hogy néz ki: mikor mondhatjuk, hogy egy újraelosztási séma kielégíti a társadalmi igazságosság elveit? Kinek juttat egy igazságos rendszer és mennyit?

Érdem

Egy gyakori nézet szerint az újraelosztás akkor igazságos, ha azoknak juttat, akik megérdemlik: munkanélküli segély járjon annak, aki valóban állást keres, interjúkra jár, családi pótlék annak, aki valóban egy családot akar eltartani, nem csak “megélhetési gyerekvállalást” folytat, és egyáltalán annak juttasson az állam, aki valamit hajlandó is visszaadni. Ehhez hasonló nézeteket sokan hangoztatnak, ugyanakkor könnyen beláthatjuk, hogy mélyen problémás.

Az ugyanis, hogy ki milyen mértékben képes “visszaadni”, hozzájárulni a társadalmi együttműködéshez, általában nem az egyénen múlik. Hogy egy munkakereső tud-e állásinterjúkra járni nem csak a saját erőbefektetésétől függ, hanem attól is, hogy vannak-e munkahelyek a környéken, ha nincsenek, van-e pénze utazni, van-e kereslet az ő képességeire a helyi munkaerőpiacon és így tovább.

Egy érdemalapú elosztási rendszer néha talán jutalmazná a szorgosakat és büntetné a lustákat, általában azonban csak a szerencsétleneket büntetné, akik önhibájukon kívül maradtak “érdemtelenek”. Márpedig bármit is tartsunk arról, hogy mi igazságos, valakit olyasmiért büntetni, amiről nem tehet, egész biztosan igazságtalan. Egy olyan alapelvre van tehát szükségünk, amely kizárja az ilyen igazságtalanság lehetőségét.

Az elégséges minimum

Egy másik elgondolás szerint meg kell állapítanunk a jólét egy elégséges minimum értékét; az újraelosztás célja, hogy aki ezalatt van, azt felhozza erre a szintre, de ezután már magukról kell gondoskodniuk. Ez a szint lehet például a létminimum vagy egy olyan szint, amelyen az ember versenyképes, önálló egyénként vehet részt a társadalmi együttműködésben. Ezt a nézetet hívjuk az elégségességelvű (sufficientarian) elosztásnak.

Igazságos ez az elv? Nos, kétségtelenül nem bünteti azokat, akik önhibájukon kívül jutottak az elégséges minimum alá – hiszen mindenkin segít, aki alatta van. De felmerül a probléma, hogy hol húzzuk meg az elégséges minimum határát – ennek megállapításakor szintén ügyelnünk kell arra, hogy senkit ne zárjunk ki igazságtalanul az újraelosztás köréből azzal, hogy túl alacsonyan húzzuk meg a határt. Tehát míg az elv megválaszol egy igazságossági kérdést, felvet egy másikat – nem jutottunk előbbre.

Egy másik probléma a következő: tegyük fel, hogy a társadalom széles rétegei az elégséges minimumon élnek, míg egy szűk, zárt elit hihetetlen gazdagságot élvez. Sokan gondolnánk, hogy ez a felállás igazságtalan: mért kellene az alsóbb rétegeknek megelégedniük pusztán az elégséges minimummal, ha egyszer a társadalomnak nyilvánvalóan volna kapacitása arra, hogy a helyzetükön még javítson? Ha a társadalomnak ebben az esetben tényleg vannak még újraosztható erőforrásai, úgy nem kellene azokat is a rászorulók érdekében felhasználni, függetlenül attól, hogy az elégséges minimum alatt vagy fölött vannak? Ehhez azonban túl kell lépni az elégsegesség elven.

Az elsőbbség elve

Az elsőbbség elvére épülő újraelosztás (prioritarianism) pontosan ezt teszi. Eszerint azok az újraelosztási rendszerek igazságosak, amelyek elsőbbséget biztosítanak a legrosszabb helyzetben lévőknek, az újraosztás során őket állítják a sor elejére, elsősorban nekik juttatnak.

A legismertebb elsőbbségelvű jóléti elgondolás John Rawls amerikai filozófus igazságosságelmélete, aki szerint két dolog kell ahhoz, hogy a társadalmi javak eloszlása igazságos legyen:

  1. Méltányos esélyegyenlőség: az azonos képességekkel és azonos ambíciókkal rendelkezők azonos esélyekkel indulnak a különféle társadalmi pozíciókért
  2. A különbözeti elv: a javak eloszlása a lehető legelőnyösebb a legrosszabb helyzetben lévők számára.

Vagyis: mindenki egyenlő eséllyel lehet ügyvéd, tűzoltó vagy miniszterelnök – ez elengedhetetlen. Lesznek azonban, akik a társadalmi versenyben alulmaradnak és nem tűzoltók lesznek, hanem például munkanélküliek vagy rokkantnyugdíjasok leszakadó térségekben.

Az újraosztható javakat ekkor úgy kell elosztani, hogy abból a legrosszabb helyzetben lévők a lehető legjobban jöjjenek ki.

Ha van egy olyan elérhető alternatív elosztási rend, amellyel a rokkantnyugdíjasok, munkanélküliek stb. helyzetén még javíthatnánk a mostanihoz képest, akkor át kell váltanunk arra. Ha nincs, akkor helyben vagyunk, a rendszerünk igazságos.

Rawls elmélete rendkívül nagy hatású és a mai napig is népszerű, nem csak baloldali liberálisok, de például szociáldemokraták körében is. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy elvei kikezdhetetlenek. Rawls előírja, hogy az újraelosztás azokon segítsen, akik a legrosszabb helyzetben vannak, de nem teszi fel a kérdést: miért kerültek egyesek rosszabb helyzetbe másoknál?

Ha fennáll a méltányos esélyegyenlőség (amitől minden ma létező társadalom messze áll), akkor azért, mert alul maradtak a társadalmi versenyben, amelyben az azonos képességgel és ambíciókkal bírók azonos esélyeket kaptak. De mégis miért rendelkezünk bizonyos képességekkel és ambíciókkal? Miért van az, hogy egyesek kiváló elemzőkészséggel, mások kommunikációs képeségekkel és érzelmi intelligenciával, megint mások nagy fizikai erővel bírnak, egyesek vezető szerepre, mások kreatív munkára vágynak?

Szerencse egalitarizmus

Képességeinket és ambícióinkat általában nem választjuk: vagy velünk születnek, vagy a szocializáció folyamán alakulnak ki bennünk azaz nem rajtunk múlnak. Ha valakinek nincs arra képessége, hogy programozó legyen, hanem csak arra, hogy – lényegesen rosszabbul fizetett – pénztáros, ha valakit nőként otthon úgy neveltek, hogy a legtöbbre a családot tartsa és ne akarjon milliárdos befektető lenni, ha valaki testi vagy szellemi fogyatékkal születik és nem képes jól fizető munkákat elvégezni, akkor ezek az emberek olyasmiért kötnek ki alacsonyabb jóléti szinteken mint a programozók vagy milliárdos befektetők, ami nem rajtuk múlik.

Márpedig ha egy elosztási rendszer önhibájukon kívül juttat hátrányhoz embereket, akkor az igazságtalan. Ebből a megfontolásból mintha az következne, hogy egy igazságos elosztási rendszernek biztosítania kellene, hogy senki nem szenved hátrányokat olyasmiért, amiről nem tehet, ami csupán a balszerencse folytán áll fenn. Pontosan ezt az elvet vallják az úgynevezett szerencse egalitáriusok. Ezek a gondolkodók – mint a liberális Ronald Dworkin vagy a szocialista G. A. Cohen – úgy vélik, hogy egy igazságos újraelosztási rendszernek ki kell egyenlítenie a balszerencséből adódó társadalmi különbségeket egészen addig a pontig, amikor az egyének jólétét csak és kizárólag a saját döntéseik határozzák meg.

Ez a nézet különbözik Rawlsétól, hisz a szerencse egalitárius nem akar feltétlenül javítani az alul lévők helyzetén, hanem csak akkor, ha önhibájukon kívül jutottak oda (persze éhezni a szerencse egalitáriusok se hagynák a nagyon peches befektetőket). Emellett alkalmasint jóval drasztikusabb újraelosztási intézkedéseket követel, hiszen célja nem csupán a legalul lévők jólétének maximalizálása, hanem minden olyan egyenlőtlenség kiküszöbölése, amely szerencse, és nem választás révén jött létre.

Összefoglalás

Áttekintettük a ma forgalomban lévő nézeteket arról, hogy mikor igazságos egy újraelosztási rendszer – a jobboldali Nozicktól a liberális Rawlson át a szocialista Cohenig. Mire volt ez jó? Most talán tudjuk, miféle segélyezést kellene bevezetni Magyarországon? Nem, hiszen ez nem csak az igazságosság kérdése, hanem egy rendkívül összetett szociálpolitikai ügy, aminek az igazságosság csak egyik – igen fontos – részkérdése.

Mégis okosabbak lettünk. Láttuk, hogy a sokak – köztük sokszor a magyar kormány képviselői – által hangoztatott érdemelvűség jóeséllyel egy igazságtalan elv, de beláttuk azt is, hogy egyáltalán nem egyszerű rámutatni arra az elosztási alapelvre, amely ezzel szemben igazságos. Számos opció létezik és mindet számtalan érv és ellenérv támogatja – itt épp csak megvillantottunk párat.

Mindez arra mutat rá, hogy nem elég pusztán több újraelosztást vagy igazságosabb újraelosztást követelni. Az igazságosságról és az újraelosztás szerepéről számtalan elképzelés létezik, és hogy ezek közül melyiket tartjuk elfogadhatónak, alapvetően meghatározza a társadalmi kérdésekhez és a politikához való viszonyunkat is. Épp ezért az ilyen alapelvek vizsgálata alapvető fontosságú nem csak a társadalmi és politikai valóság, de a saját politikai álláspontunk megértéséhez és tisztázásához is.

Ezt honnan szedtük?

John Rawls: Az Igazságosság elmélete.

Robert Nozick: Anarchy, State, and Utopia.

Ronald Dworkin: Sovereign Virtue.

A. Cohen: Rescuing Justice and Inequality.

Mit olvassak még?

Tanyi Attila: Rawls különbözeti elve.

Julian Lamont & Christi Favor: Distributive Justice.

Forrás: Kettős Mérce