Közmunkarendszer – Ez így nem mehet tovább

Kiss Ambrus:

A közmunkát istenítik vagy démonizálják. A közmunkát végzőket eltartottnak nevezik, vagy lesajnálóan nem értékteremtő munkát folytatóknak tartják. Az biztos, hogy látványos, hiszen az állam mindent megtesz azért, hogy lássák a választók. Ha máshogyan nem, akkor a sárga mellényben útszélén dolgozó emberek látványa elég feltűnőnek számít – olvasható a Népszavában.

 A politikai pártok is csak ízlelgetik a problémát, és nem tudnak a kormánnyal szemben értelmes válaszokat adni rá. Valójában félnek attól, hogy a többségi társadalom alapvetően egyetért az „aki nem dolgozik, az ne is egyék” elvével.

És miközben a közmunka volt a kormány szegénység elleni politikájának zászlóshajója, eljutottak odáig, hogy gazdasági okok miatt le kell építeniük.

Az aranykor

A közmunka nem a mostani kormánnyal jött létre. Azt is mondhatnánk, hogy mindig is velünk volt, hiszen már Mária Terézia idejében (1740-1780) is a jobbágyokkal végeztették a folyószabályozást. Korábban ezek a közmunkák ingyenmunkának (robotnak) számítottak, de az 1767-es rendelet után, amikor szabályozásra került a földesúr számára végzett ingyenmunka aránya, a folyószabályzási közmunkáért már bért kellett fizetni. (Olykor csak kellett volna.)

A két világháború közötti időszakban, főleg az 1929-es világgazdasági válság után, úgy döntött a kormány, hogy a hárommillió éhező szegény ember problémáját nem segélyekkel, hanem valamilyen munkával akarja megoldani.

A rendszerváltás utáni időszaktól kezdve ismét folyamatosan volt közmunka. Megítélésem szerint az első komoly ideológiai változás akkor történt, amikor 2006-ban ismét megválasztott MSZP-SZDSZ koalíció elindította az „Út a munkához” programot. (A program ténylegesen 2009-ben kezdődött meg.) Ennek a célja a rendszeres szociális segélyen lévő, tartósan munkanélküliek munkára ösztönzése, foglalkoztathatóságának javítása volt. A terv szerint a munkára képeseknek munkát kellett végezniük, amelyért – segély helyett – munkabért kapnak. Akik életkorukból, egészségi állapotukból, sajátos egyéni élethelyzetükből adódóan nem tudtak munkát vállalni, továbbra is rendszeres szociális segélyre jogosultak maradtak, aminek fejében együtt kellett működniük a családsegítő központtal.

Magyarán, az állam a segélyezettek körét kettévágta, az önkormányzatoknak pénzt adott a közmunka megszervezésére, a munkára alkalmasak körét pedig kötelezően közmunkát végezni küldte. A dolog ennyire egyszerű volt és éppen ekkora hatásfokkal is járt. A sikertelen rendszer nem vette el a Fidesz kedvét attól, hogy jóval kiterjedtebb közmunkarendszert hozzon létre. Politikailag ez volt a leghasznosabb a számára – két okból.

Egyrészt – és ebben szerintem nagyon fontos egyértelműen fogalmazni – a mai közmunkarendszer válasz volt a többségi társadalom azon előítéletére, amely szerint „jobban megéri segélyen lenni, mint dolgozni”. Egy korábbi felmérés szerint a társadalom úgy gondolja, hogy a segélyezettek 34-44 százaléka csalással, legyünk finomabbak, jogosulatlanul vette fel a segélyt. Ezzel szemben egy 2008-as elemzés már azt mutatta ki, hogy ez az arány csak 5-10 százalék lehet, miközben sokan információhiány, szégyenérzet miatt maradtak ki a segélyezési rendszerből.

Másrészt a közmunkarendszer kiterjesztése a Fidesz társadalompolitikai felfogása miatt vált az egyetlen, ráadásul kikövezett úttá. A középosztály megerősítésével akartak törődni, e törekvésnek azonban nem része, hogy az alsó rétegeket felzárkóztassák. Olyan megoldást kellett kitalálniuk, amely egységesen kezeli a helyzetet, és nem kell precíziós programokkal bajlódniuk. Ráadásul a középosztálynak is kedvére van.

A totális rendszer

A mai közmunkarendszer méretei megdöbbentőek. Volt olyan időszak, amikor havi átlagban 200-220 ezer ember dolgozott benne. De ami még szörnyűbb: a rendszer mágnesként kezdett működni, mind nagyobb rétegeket szívott fel. Kutatás bizonyítja, hogy a munkaügyi rendszerben rövid időt töltők száma növekszik. Sőt megjelentek olyanok is, akik nem voltak a munkaügyi rendszerben korábban, hanem szinte azonnal közmunkán találták magukat. Az adatokból egyértelműen következik, hogy a mai közmunkarendszer nem átmeneti foglalkoztatási zavart akar megoldani, hanem ez lett maga „a foglalkoztatás”. Nem átmeneti megoldás lett (kikerül a munkahelyről az illető, munkában tartják közmunkával, majd újra elhelyezkedik), hanem sokak számára a munkaerő-piaci cél: „aki bejutott, kap valamit, és kicsi az esélye, hogy kikerül onnan”.

Statisztikai és pályakövetési adatok egyértelműen mutatják: ha valaki kapcsolatba kerül a közfoglalkoztatással, akkor minél gyengébb az oda fűződő kapcsolata, annál nagyobb az esélye, hogy kilép belőle. Ugyanakkor, akik már régebb óta benne vannak a munkanélküli rendszerben, vagyis régebb óta regisztrált munkanélküliek, nagyobb eséllyel jelennek majd meg újra munkanélküliként, mint közmunkásként. Vagyis, a frissen bekerülőket jobban beszippantja a közmunka, mint azokat, akik már hosszú ideje munkanélküliek.

Ez azért is probléma, mert a közmunka, ha valamilyen foglalkoztatáspolitikai indokot akarunk mögé rakni, aktív munkaerő-piaci eszköz: a feladata az lenne, hogy segítse azok elhelyezkedését, akik önerőből, vagy az állami foglalkoztatási szolgálat segítségével nem tudtak elhelyezkedni.

Mi a kitörés lehetősége?

A magyar közmunkarendszer, mint a kisgömböc, „megette” a munkaképes korú magyar társadalom 5,5 százalékát. Ez első pillantásra nem nagy arány. Ám ha a munkaképes korúak számából kivonjuk az inaktívakat (tanulókat, korhatár alatt nyugdíjat kapókat, a kisgyermeküket nevelőket, ápolási díjon lévőket és így tovább.), és csak a munkanélkülieket és a foglalkoztatottakat nézzük, akkor ebben a közmunkások aránya már 8 százalék.

A kormány 4 év alatt szeretné megfelezni ezt a létszámot. A kisgömböc természetesen csak apránként fogyasztható le, vigyázva arra, hogy a benne lévők minél kevésbé maradjanak le. Mindez csak úgy képzelhető el, ha közben felkészíti az embereket arra, hogy megállják a helyüket a munkaerőpiacon.

Ehhez két egyértelmű feltétel teljesülése szükséges. Egyrészt emelni kell a közfoglalkoztatottak bérét, sőt végig kell gondolni, hogy ha most egy állami vállalatnál dolgoznak, akkor miért ne lehetne áttenni oda őket rendes állományba. Ezzel sok ember problémája megoldódna. A tavasszal a kormánynak meg kellett volna tárgyalnia egy erről szóló előterjesztést.

Másrészt a rendszerben maradók számára képzéseket kell szervezni – méghozzá az élethelyzetükhöz illőeket. Tudom, hogy ez nem volna olyan látványos, mint a 2014-es választások előtti, 100 ezer embert érintő hatalmas képzési program volt, de mindenképpen hatásosabbnak kellene lennie. Ehhez előzetesen fel kellene mérnie az államnak, hogy pontosan kik is a közmunkásai, és mit lehet velük kezdeni. Egy jól működő jóléti állam munkaügyi szolgálatának éppen ez a dolga. Ezt a képességét elvesztette, így helyre kellene állítani.

Harmadrészt meg kell akadályozni, hogy a munkájukat elveszítők három hónap után a kényszerű közmunka és a semmi közül választhassanak. Ezért meg kell hosszabbítani az álláskeresési támogatás idejét a jelenlegi három hónapnál hosszabb időszakra. Már csak azért is, mert amikor dolgozunk, és levonják a bérünkből a munkaerő-piaci járulékot, akkor ezzel mintegy biztosítást kötünk arra az időre, amikor munkanélküliek leszünk.

Negyedrészt, legfőképpen politikai bátorságra volna szükség valamelyik baloldali párt részéről, hogy szembeforduljon az állítólagos közvélekedéssel, és azt mondja: igenis van olyan helyzet, amikor a segély hasznosabb, mint a közmunka. A segély járjon átmenetileg, nem örök életre!

Természetesen el lehet, és el is kell várni az érintettektől az együttműködést. Akár képzésről, vagy munkakeresésre felkészítő foglalkozásokról van szó, a részvétel elvárható és elvárandó. De nem szolgáltathatjuk ki ezeket az embereket a társadalmi előítéleteknek.

És bizony, amikor úgy érezzük, hogy mindenkinek megtaláltuk a rendszerben az új helyét, akkor is maradni fog egy csoport, amelynek valóban az egyetlen esélye arra, hogy dolgozzon, ha az állam közmunkát nyújt a számára. Ez sok esetben inkább gyógyszer lesz nekik, hiszen a valahova tartozást és megbecsülés lehetőségét nyújtja. Ők is tudják, mi is tudjuk, hogy a versenyszférában ők már nem lesznek képesek megállni a helyüket. De egy szolidáris társadalom az ő kezüket sem engedheti el. Még akkor sem, ha politikailag ez a könnyebb út.

Forrás: Népszava