Mi lesz a magyar orvoshiánnyal?

 A magyar egészségügy közege továbbra is kiábrándító

Valóban létezik a hazai orvoshiány, vagy ez csak „lakossági érzet”, ahogy az államtitkár mondja? A háziorvosok jelentős hányada pár éven belül nyugdíjba megy, a fiatal orvosok pedig szívesebben mennek külföldi kórházakba, mint a magyar vidékre. A hálapénz valakit itthon tart, de mást meg elüldöz. Hiába kaptak ősztől százezres fizetésemelést az orvosok, ha a magyar egészségügy közege továbbra is kiábrándító. A Mandiner munkaerőhiányról szóló riportsorozatának harmadik részében az orvoshiánynak jártak utána szakorvosokat, háziorvosokat, rezidenseket és az egészségügyi államtitkárt is faggatva.

„Bementem az ügyeletre hajnalban egy látleletért, és azt láttam, hogy totál káosz van, senki se tudja, hogy mi van és ki mit csináljon. Végül délután egykor jöttem el úgy, hogy egész éjjel nem aludtam semmit. Én ezen teljesen ledöbbentem, mert utoljára kábé tíz éve voltam kórházban még gyerekkoromban. Ha tényleg ez a normális ügymenet, akkor miért nem akar a politika csinálni vele valamit?”

Rendszerhibák és percepciók

A fenti döbbent vallomás a huszonéves Bálinttól származik, akit „nyakon vágtak” egy buliban egy verekedésben, és szeretett volna erről egy orvosi papírt, ha esetleg rendőrségi ügy lesz a dologból. Ő azon szerencsések közé tartozik, akikre az egészségügy magyar valósága még meglepetésként hat.

Persze az egészségügy nyomorúságáról könyvtárakat lehetne teleírni, mi most a munkaerőhiányról szóló riportsorozatunk részeként „csak” az orvoshiánnyal foglalkozunk.

Amivel kapcsolatban az egészségügyi államtitkár meglepetéssel a hangjában visszakérdezett a minapi interjúnkban: „Milyen orvoshiány?” Merthogy mindez szerinte csak a lakosság percepciója; s annak, hogy a kórházakban káosz van, mégis „mi köze az orvoshiányhoz”? – kérdezett vissza Ónodi-Szűcs Zoltán költőileg.

A költői kérdést meghagyva ebben a cikkben eggyel visszalépve arra keressük a választ, hogy akkor magának az orvoshiánynak mihez van köze? Merthogy nem csak a mi percepcióink, de interjúalanyaink – akik közül néhányan megváltoztatott keresztnévvel szerepelnek a riportban – érzékelése szerint is igenis létezik ez a probléma.

Bár ettől nekünk nem lesz jobb, de tény, hogy az orvoshiány nem specifikusan magyar probléma. Nyugat-Európában sincs elég orvos, mert onnan meg Kanadába és Amerikába mennek, ezért kelet-európaiakkal töltik be a helyeket. Egész ágazat épült már arra, hogy közép- és kelet-európai orvosokat nyugatra közvetítsenek.

A harmincas évei elején járó aneszteziológus, Ádám azt mesélte erről a Mandinernek: amikor felmerült a lehetőség, hogy Németországba menjen, csak „félvállról” tudott németül, de a közvetítő cégnél arra is lehetőség volt, hogy felfejlessze a nyelvtudását. Miután már fél éve kint dolgozott, és bevált a munkáltatójának – ami egy nagyjából kétszáz ágyas kórház egy német kisvárosban – a kórház jutalmat fizetett utána a közvetítő cégnek. Vagyis egy átlagos kis német kórház simán megengedheti magának, hogy orvosokat vásároljon Kelet-Európából. Mint Ádám elmondta, több régióbeli kollégája is van a kórházban.

Nem csak a pénz miatt menekülnek a fiatal orvosok

„Orvosként azért meg lehet élni Magyarországon. Az nem gond. De hogy jól élj, legyen kocsid, el tudj menni nyaralni, ahhoz már plusz munkát kell vállalni. Mondjuk havonta 5-6 ügyeletet – de ez nem zsákbamacska, ezt tudod előre” – mondja a Mandinernek Ádám, aki miután végzett az egyetemen, néhány évig dolgozott aneszteziológusként egy budapesti kórházban, majd a fenti közvetítős történet után egy német kisváros kórházában kötött ki. Itt nagyjából ugyanennyit kell ügyelnie, tehát egy hónapban két hétvége rámegy, de négy-ötszörösét keresi az itthoni fizetésének.

Ádám mégsem elsősorban a pénzt nevezi meg, amikor arról kérdezzük, mi motiválta, hogy külföldre menjen. „Ez nem arról szól, hogy otthon milyen rosszul élünk, milyen borzasztó, és több pénz kell. Hanem a közegről: a főorvosok, az ápolók, az asszisztensek ki vannak facsarva, frusztráltak. Állandó depresszív hangulatban kell dolgozni. És ha megnézed, hogy néz ki itt egy ötven pluszos főorvos, hát elrettentő. Azt látod, hogy te nem akarsz ilyen lenni” – mondta. Mivel ez az első két év lelkesedése után nagyon elkezdte zavarni, és Budapesten nem talált alternatívát, vidékre meg nem akart menni, így végül is Németország mellett döntött. A Magyarországon rezidensként eltöltött gyakorlati idejét is szinte teljesen be tudta számíttatni a német rendszerben, így nemsokára kint szakvizsgázhat.

A legtöbb fiatal orvos egyébként már a szakvizsga után veszi az irányt külföldre: ugyan ilyenkor, ha a rezidens-idővel azonos ideig nem dolgozik valaki itthon orvosként, akkor vissza kell fizetnie a rezidensösztöndíjat, de a kinti fizetések ismeretében még így is bőven megéri a dolog. A szakvizsga utáni elvándorlás az aneszteziológusok mellett a pszichiátereket és a manuális szakmákat érinti például, mert ezeken a területeken nem olyan jelentős a hálapénz – vélekedik kérdésünkre Sipka Balázs, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke.

Ádám motivációira viszont pont ellentétesen, inkább az elvándorlást elősegítő irányba hatott a hálapénz. Bár az altatóorvos nem valami „hálapénzes szakma” mondjuk a sebészhez képest, azért vele is előfordult, hogy próbálták rátukmálni. „Mikor otthon beszélsz egy beteggel, egyfolytában fennáll a veszélye annak, hogy egyszer csak előrántja a borítékot. És hiába magyarázom neki, hogy lehet, hogy nem is én fogom altatni. Borzasztó kellemetlen” – mondja.

Egyelőre a probléma pénz-oldalát próbálják orvosolni, de ez se sokra elég

A hálapénzen kívül egyébként a fiatal orvosokat itthon tartani hivatott rezidens-ösztöndíjak is okoztak némi bérfeszültséget a rendszerben. A rezidensképzés idejére járó ösztöndíjak összege 100-150-200 ezer forint a szakmától és az ösztöndíj fajtájától függően: egyfajta bérkiegészítés. A jelenlegi rendszer öt éve működik, és a bevezetésekor valószínűleg nem gondoltak arra, hogy a szakképzés befejeztével fájóan fogja érinteni a fiatal szakorvosokat, hogy egy ösztöndíjnyival csökken majd gyakorlatilag a fizetésük. Ennek az összegnek a pótlására aztán 151 ezer forintos bérkiegészítést kaptak a frissen végzett szakorvosok, de ezzel meg az volt a baj, hogy bérfeszültséget teremtett, már nem csak a rezidens és a szakorvos, de a fiatalabb és az idősebb szakorvos között is – fejtette ki a Mandinernek Sipka Balázs, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke.

Idén ősszel aztán jött végre egy bérrendezés: bruttó 107 ezer forintos alapbéremelést kaptak az orvosok. Mivel ebből számítják az ügyeleti díjakat, így ügyeletekkel együtt nagyjából nettó százezres fizetésemelésről van szó. Akik kétszázezres rezidensösztöndíjat kaptak, vagy az átlagosnál kevesebbet ügyeltek, azok viszont rosszabbul jártak volna. Így végül az lett a megoldás, hogy mindenki választhat, hogy a 151 ezres bérkiegészítést tartja meg, vagy a 107 ezres alapbéremelést kéri – összegezte Sipka, aki szerint a rendszer így sem tökéletes, de lényegesen jobb, mint a korábbi.

Ő is hangsúlyozta ugyanakkor, hogy egyrészt a külföldön dolgozók százezres fizetésemelés miatt még biztosan nem fognak hazajönni, másrészt pedig nem csak pénzkérdésről van szó. „Hiába is keresne egy sebész egymilliót, ha közben nincs adminisztrátor és nővér, a csipesz nem fog, az olló nem vág, a kamera meg nem lát” – összegezte. Persze nem is kell félni attól az egymilliótól. Arra a kérdésünkre, hogy szerinte mekkora fizetésért jönnének haza a tömegével Angliában és Németországban dolgozó magyar orvosok, Sipka Balázs nem akart találgatni. Arra viszont már mondott tippet, hogy mennyiért maradnának itthon, akik még itt vannak: 400-600-800 ezer forintért, attól függően, hogy rezidens, szakorvos vagy főorvos valaki.

Hasonlóan vélekedik Csomós Ákos, a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság elnöke is: nem várják el az orvosok, hogy nyugati fizetéseket kapjanak, fele annyiért már itthon maradnának. Ezért örül a mostani béremelésnek is. Csomós azt is hozzátette: Budapestet eltartják a magánklinikák, a fővárosi altatóorvosoknak például általában van két-három másodállása, így elég jól tudnak keresni. Vidéken azonban ez a plusz kereseti lehetőség kiesik.

Akkor sem mennek Nógrádba?

Az orvosi hiányszakmákról minden évben összeállít egy listát a kormány: az idei szerint Budapesten és országosan is hiányszakmák az érsebészet, a pszichiátria és gyermekpszichiátria, a fül-orr-gégegyógyászat, az igazságügyi orvostan, a vesegyógyászat, az orvosi mikrobiológia, a transzfuziológia és az ortopédia-traumatológia. Vannak olyan hiányszakmák, amelyek Budapesten és országosan annak számítanak, míg, mások csak Budapesten kívül, vagy csak egyes kórházakban. Országos szinten még bővül a lista, például a sebészettel és a radiológiával. Nógrád megyében és egy sor vidéki kórházban pedig egyenesen minden szakorvosi képesítés hiányszakmának számít.

Azzal próbálják a hiányszakmák felé terelni a rezidenseket, hogy az alap százezres helyett százötvenezres ösztöndíjra lehet ebben a körben pályázni. Hogy ez a budapesti fiatalokat mennyire motiválja, azt jól illusztrálja, hogy a Rezidens Szövetség által szervezett egy fórumon az egyik rezidens résztvevő részéről elhangzott: „Ha nettó 3-400 ezret is fizetnek, akkor se megyek Nógrádba” – idézte fel Sipka Balázs.

A vidékre menni nem kívánó fiatal orvosokra is reagált minapi interjúnkban Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár: ”Én három, leendő rezidensek számára tartott fórumra mentem el. Mégiscsak ők lesznek a kollégáink, így kíváncsi voltam, hogy mik a motivációik. Ott is volt, aki azt mondta, hogy nem megy el vidéki kórházba, »mert hogy a szakmaiság…« Kénytelen voltam felhívni a figyelmét a tisztelt kollégának arra, hogy vidéken is élnek emberek. A mi szakmánk olyan, hogy embereken kell segítenünk, őket kell gyógyítanunk. És nem nekik kell feljönni hozzánk, hanem fordítva: nekünk kell kiszolgálni őket. Ha valaki erre a fajta szolgálatra nem kész, akkor ne menjen orvosnak.” Az államtitkár szerint egyébként a vidéki intézmények fel lettek újítva, s úgy látja: a műszerezettségük vetekszik bármelyik fővárosi, sőt nyugat-európai kórházzal; és vidéken is élnek emberek, akiket ugyanúgy el kell látni.

A vidéki egyetemeken végzettek közül ugyanakkor többen némileg szerényebben és pozitívabban állnak a dologhoz – legalábbis ezt tapasztaltuk a pár éve Pécsen végzett Mátéval beszélgetve, aki most egy másik, kisebb dunántúli város kórházában dolgozik az aneszteziológia és intenzív terápiás osztályon. Amikor ő elkezdte a rezidensképzést, akkor még hiányszakmának számított az aneszteziológia, így ő a magasabb ösztöndíjat kapja, és egyáltalán nem érti, hogy miért került le azóta a hiányszakmák listájáról ez a szak.

Csomós Ákos, a MAITT elnöke érti: azért, mert nincs országos hiány: Budapesten és a nagy egyetemi kórházakban van elég altatóorvos, a kisebb vidéki kórházakban viszont tényleg nincs. Például az olyanokban, ahol Máté is dolgozik.

„Egyre több a műtét, egyre hosszabbak a műszakok, egyre idegesebbek a sebészek, egyre több aneszteziológus kellene” – mondja Máté, aki egyébként nem tudatosan a magasabb ösztöndíj miatt, vagy azért választotta ezt a pályát, mert hiányszakma. Motivációira vonatkozó kérdésünkre azt mondta: „Én leginkább sebészként szerettem volna dolgozni. De aztán az utolsó évemben megláttam, hogy a műtőben kétféle entitás lelhető fel. Az izzadó, véres sebész, aki gyakran káromkodik és a nem letakart területen kívül nem lát semmit a betegből; a másik meg egy nyugodt alak, aki ott ül a sarokban, és ha megroggyan a keringés vagy bármi gond lesz, kitalálja, mi a baj és cselekszik. Tud légutat biztosítani, újraéleszteni, ráadásul az intenzív osztályon hatalmas használható tudást szed fel. Amikor az utcán valaki azt kiabálja, hogy »Orvost!«, akkor nem félve kell odamenned, hanem szinte unottan tudod már, mit kell csinálni. Vonzó dolog egy ilyen tudás megszerzése ilyen változatos munka mellett.”

Egyre kevesebben egyre többet dolgoznak

Máté szerint a rendszer alapvető baja, hogy egyre kevesebben dolgoznak egyre többet, így érthető, ha valaki nem szívesen száll be ebbe a mókuskerékbe; főleg, hogy a rezidenseket sokszor idő előtt „bedobják a mély vízbe”. Egyénileg viszont nagyon elégedett a saját helyzetével, bár többször hangsúlyozza, hogy ezt kivételes szerencséjének tartja. Mint mondja, remekül meg tud élni a fizetéséből és az ösztöndíjából, szereti a munkáját és a kollégáit. „A főnökeim ritka lelkiismeretesek, nem hagynak ügyelni, míg nem látják, hogy nem lesz semmi baj, ez nagyon ritka. Legutóbb pedig a főnököm erőszakolt rám négy nap szabadságot, pedig nem vagyok én se egy sztahanovista” – mondja.

Kérdésünkre, hogy meg se fordult-e a fejében, hogy külföldre menjen, azt mondta: szerinte tévképzet, hogy ott kolbászból van a kerítés, mert „dolgozni ott is kell, és nem is keveset. Az meg más kérdés, hogy mennyire fogadnak be. A kellemes hazai káoszban megint egy külön életérzés dolgozni, és nem feltétlenül negatív”. Máté úgy érzi, kifejezetten jól járt azzal, hogy egy kisebb vidéki kórházban helyezkedett el. Szerinte a nagy klinikai központok, bár jó referenciát és tudományos előmenetelt biztosítanak, de a kisebb kórházakban jobban meg lehet szerezni az alkalmazható gyakorlati és manuális tudást, mert ott az a mentalitás, hogy az odakerülőket minél hamarabb önálló munkára képezzék ki. Neki ez nagyon szimpatikus, ő úgysem akar sztárfőorvos lenni, így nem vágyik egy klinikai központba.

Ezt részben megerősítette a Magyar Rezidens Szövetség elnöke is, aki azonban felhívta a figyelmet a közeljövőben egyre súlyosbodó problémára. Sipka Balázs szerint már jelenleg is sok helyen megkérdőjelezhető a rezidensképzés minősége a kisebb kórházakban, hiszen az elvándorlás és kiöregedés miatt egyre kevesebb idősebb kolléga van, aki taníthatná a fiatal orvosokat. Az oktató és gyógyító orvosok számának csökkenése azonban magában hordozza, hogy a kis kórházat választó kevés rezidens képzését is feláldozzák a betegellátás oltárán: hiszen jogellenesen túlügyeltetik őket, nem engedik el kötelező gyakorlatokra, vagy éppen hazahívják azokról. Mindez a természetes kiöregedéssel egyre csak mélyülni fog, középtávon fenyegetve a képzés minőségét, hosszú távon pedig a vidéket kis számban választó fiatalok miatt az ellátás is veszélybe fog kerülni. Sipka szerint ösztöndíj- és béremeléssel talán valamennyire lehetne a kis kórházak felé motiválni a rezidenseket, de szemléletváltás is kellene, hogy az idősebb orvosok ne az állam által fizetett rabszolgának tekintsék a fiatalokat.

Az is kérdés, hogy mennyiben tudják a kis vidéki kórházak megtartani a már szakvizsgázott fiatal szakorvosokat. Kérdésünkre Csomós Ákos, a MAITT elnöke rámutatott: kisebb helyeken sokszor csak az osztályvezető főorvost foglalkoztatják közalkalmazotti állásban, míg a többi szakorvos vállalkozóként, 4-6000 forintos óradíjért számláz a kórháznak, máshogy ugyanis nem tudnák kigazdálkodni a működést. Ilyen keretek között viszont nem vonzó a frissen szakvizsgázott szakorvosoknak, hogy kisebb vidéki kórházakban helyezkedjenek el.

Ki megy háziorvosnak?

És kórházi szakorvosként dolgozni egy kis vidéki kórházban még mindig sztárkarriernek számít a háziorvosi pályához képest. A FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége évek óta kongatja a vészharangot a háziorvosok elöregedett korfája miatt. Jelenleg a háziorvosok kétharmada a nyugdíjkorhatár körül, vagy felette van, és a fiatalok is harminc-negyvenesek – mondja a Mandinernek Selmeczi Kamill, a FAKOOSZ elnöke. Hozzáteszi: nem csak ez a baj, hanem az is, hogy hiányzik a megbecsültség. A közbeszédben, de gyakran a szakmában is recept- és beutalóírásra redukálják a munkájukat, amit ő visszautasít. Ilyen minősítés mellett mindenesetre nem is várható, hogy vonzó legyen a fiatalok számára ez a pálya – mondja Selmeczi.

„A fiatalok számolnak. Ha kimegy száz kilométerre egy megyeszékhelytől, és ott 21. századi körülmények között akar élni, akkor annak költsége van. Ezt egy háziorvosi praxis nem termeli ki” – összegez Selmeczi. A háziorvosok egyébként vállalkozóként dolgoznak, nem állami alkalmazottként. Ez a felállás jó is így a FAKOOSZ elnöke szerint, a baj csak az, hogy normális esetben a vállalkozó egy piaci szereplő és a szolgáltatásai árát a kereslet-kínálat aránya határozza meg a piacon. Csakhogy a háziorvosoknál ez nem így működik: az állam azt mondja, hogy szolgáltatást vásárol, de valójában támogatást nyújt. Van valamennyi összeg a háziorvosokra, és ennyi támogatást ad az állam évente, függetlenül attól, hogy az a szolgáltatás többe kerülne a piacon – fejtette ki kérdésünkre Selmeczi Kamill. Szerinte a Magyar Orvosi Kamarának meg kellene adni a jogot, hogy szabályozza ezt a piacot és átszabja a körzeteket, hogy mindenütt rentábilis, legalább kétezer fős körzetek legyenek.

A piaci modellel önmagában nincs baja a lapunk által megszólaltatott Sándornak sem, aki egy dunántúli faluban háziorvos. Szerinte ugyanakkor a kamara finoman szólva „nem igazi érdekképviselet”, aminek évente 27 ezer forintot fizet minden háziorvos, és ezért a pénzért cserébe nem csinálnak semmit, csak „élnek, mint Marci Hevesen”. Kérdésünkre Sándor elmondta: nehéz a keretből kigazdálkodni a praxis fenntartását, a rezsit, az asszisztenst, épp ezért sokan „családi vállalkozásként” csinálják. Mint mondta, ugyan emelték valamennyivel a támogatás összegét és van egy körzetlétszámhoz igazoló pótlék is; de még ha ennél sokkal többet emelnének, akkor se rohannának a fiatalok háziorvosnak. „Meg nincs is, aki rohanjon” – teszi hozzá.

Züllés-e a nyugatra kacsintgatás?

Sándor egyébként abban a szerencsés helyzetben van, hogy nem kell más falvakban állandó jelleggel helyettesítenie, de vannak kollégái a környéken, akiknek 2-3 csatolt falujuk is van. Kérdésünkre, hogy gondolkodik-e rajta, mi lesz a praxisával, ha pár év múlva nyugdíjba szeretne menni, azt mondta: majd a szomszéd kolléga csinálja helyette, akivel most is egymást helyettesítik, ha valamelyikük szabadságon van – de már ez is problémás szokott lenni. Sándor szerint nem kell 5-10 évet várni, hogy összeomoljon a rendszer, de 2018-ig biztosan nem fognak semmit csinálni. Úgy véli, a megoldás végül az lesz, hogy majd összevonják a körzeteket, és „beállítanak ilyen-olyan képzettségű valakiket: aztán egy lesz doktor a 4-5-ből”.

Ilyesmiről beszélt egyébként Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár is a lapunknak adott interjúban: nyugat-európai példákra utalt, ahol egyetemet végzett ápolókat vonnak be a háziorvosi ellátásba. Ehhez képest Selmeczi Kamill már azt is szakma lezüllesztésének tartja, hogy újabban szakvizsga nélkül is lehet háziorvosi praxisban helyettesíteni, és más – nem háziorvosi – szakvizsgával is lehet tartósan praxisban dolgozni. Bár Nyugat-Európában sok helyen eleve nem is követelnek meg a háziorvosoktól szakvizsgát, rögtön az egyetem után lehet praktizálni, Selmeczi szerint ott olyan is az ellátás. „Pont most hallottam olyat Hollandiából, hogy egy középfül-gyulladásos beteg három hét után jutott antibiotikumhoz és fül-orr-gégészhez, pedig ez idő alatt háromszor volt háziorvosnál. Szóval nem kell mindig nyugatra kacsintgatni” – mondta.

Elherdált praxisok?

A háziorvos-vállalkozások gondjainak-bajainak másik központi eleme a praxisok adásvétele. A praxisjog egy vagyoni értékű jog, amit elvileg a piacon lehet adni-venni, jogszabály alapján az éves bevétel 80 százalékáért, ami nagyjából tízmillió forintnál valamivel több. Legalábbis elvileg. De a tartósan betöltetlen praxisokat már ingyen is utána dobnák, ha lenne kinek.

A FAKOOSZ-elnök Selmeczi Kamill szerint az állam felelőssége, hogy tizen-egynéhány év alatt alulfinanszírozta a praxisokat, és így azok elértéktelenedtek, nem lehet rajtuk túladni. Ezt a kárt a háziorvosoknak kell lenyelni, de nem nagyon akarják; főleg azok, akik támogatás nélkül a saját pénzükből vagy esetleg hitelből vettek praxist annak idején. Selmeczi tud olyan esetekről, hogy orvosok perindítást fontolgatnak az állammal szemben emiatt.

A háziorvosok talán legbeszédesebb panasza pedig már átvezet sorozatunk következő részéhez: az asszisztensekhez, akiket Selmeczi elmondása szerint nehéz a háziorvosi rendelőben tartani, mert a kórházban többet fizetnek nekik, így folyamatosan versenyezni kell értük.

Amilyen híreket viszont olvashattunk Sándor Mária panaszaitól kezdve a kórházi ápolók helyzetéről, egészen hihetetlennek tűnik, hogy az valamihez képest a jobbik opciónak számít. A sorozat következő részében tehát a kórházi szakdolgozók helyzetének járunk utána.

Forrás: Mandiner