Mint egy falat kenyér

 Erős szakszervezet nélkül nem nagyon lehetséges tartósan világszínvonalú termelést folytatni

Már itthon is egyre több helyről hallani, hogy munkavállalók többnyire szervezett (és törvényes) munkabeszüntetéssel szeretnék elérni bérelemelési céljukat – írja az Alapblog.

Legutóbb épp a Fővárosi Közterület-fenntartónál (FKF) működő legnagyobb szakszervezet hirdetett sztrájkot február 20-ra, ami végül elmaradhatott, mert nem láttam róla aznap híreket. De a többi sztrájktól eltérően ez a hír azért érintett meg, mert itt egy általam is használt közszolgáltatás szünetelt volna, igaz, „indulásként” csak egy napra.

Itthon nagy hatású sztrájkra nem is emlékszem a rendszerváltáskori taxissztrájk és a 2010-es BKV sztrájk óta, pedig Nyugat-Európában ez hétköznapi dolognak számít.

A Lufthansa pilóták rendszeresen gyakorolják ezt a jogukat, erről rendszeresen lehet olvasni a tőzsdei hírek között, de ha csak az év elejétől nézzük, számos helyen volt sztrájk Európában. (Itthon a Mercedes és Audi dolgozók érték el céljukat figyelmeztető sztrájk segítségével az elmúlt hónapokban.)

Jól tudom persze, hogy itthon a szakszervezetek sokszor szitokszónak számítanak és sok munkavállalónak(!) is égnek áll a haja, ha belépési meghívást tesznek neki, mert emlékeinkben élénken élnek a rendszerváltás előtti szakszervezetek (illetve a sok fiatal fejében már csak a rossz hírük él), melyek valójában nem a munkavállalók érdekeit képviselték, hanem a Párt és az államhatalom kinyújtott csápjaként működve valójában az ő érdekeiket szolgálták.

Természetesen a szakszervezet nem csodaszer, mely elhozza a Kánaánt, de azért az tűnjön fel a kedves olvasónak, hogy erős és tagjaik érdekeit valóban védeni képes szakszervezetek érdekes módon nem India nagyvárosainak szegénynegyedeiben vagy Afrikában, vagy éppen itthon vannak, hanem a legfejlettebb országokban és ott is a legnagyobb, legversenyképesebb cégeknél. Németországban (nem szocialista ország ugyebár) például olyan szocialistának nem nevezhető cégeknél, mint a BMW, a Mercedes, az Audi vagy a Lufthansa. (Gyakorlatilag minden nagy német multinál van erős szakszervezet.)

Számomra nyilvánvaló, hogy bizonyos iparágakban erős, jól működő szakszervezet nélkül nem nagyon lehetséges tartósan világszínvonalú termelést folytatni.
Lefogadom, hogy itthon a cégvezetők többsége azt gondolja, ez pont fordítva van, azaz, hogy azért képesek jól működni a szakszervezetek, mert nagyon hatékony a termelés. (Természetesen nem a szakszervezet a lényeg, hanem a helyesen motivált munkavállaló, de utóbbihoz nélkülözhetetlen a szakszervezet, mert a cégvezetés (NAGY tisztelet a kevés kivételnek) helyzetéből fakadóan is egyszerűen alkalmatlan arra, hogy megértse és értelmezze munkavállalói tényleges helyzetét, sok cégvezetőben még a szándék sincs meg.)

Persze „tudom én”, hogy minden cégvezető pontosan tudja, hogy mire és mennyire van szüksége munkavállalóinak és ezt persze meg is adja nekik, mert a cégvezetők tudják a legjobban, hogy miből mennyi az elég, de ez persze nem így van.
Az egyéni munkavállaló nem képes képviselni az érdekeit, többségük aláírja azt, amit elé tesznek, kiszolgáltatottságában nagyrészt elöljárói jó szándékában és józan belátásában bízhat, ami vagy van, vagy nincs.
Azok a munkavállalók, akik kicsit is piacképesek, annyiban képesek kontrollálni sorsukat, hogy munkahelyet/várost/régiót/országot/kontinenst tudnak váltani.
Kétségkívül ez is az érdekérvényesítés egyik formája, csak éppen szélsőséges, egyfajta végső megoldás.

A jól működő cégekben jól működő szakszervezetek azok, melyek mind a cégvezetés, mind a munkavállaló érdekeit képesek képviselni egyfajta „jut is, marad is” elven, mivel egy szakszervezetnek is vannak egyező érdekei a cégtulajdonosokkal/vezetőkkel, például az, hogy a cég a szembenálló felek érdekhalmazainak metszetében foglaltak szerint működőképes maradjon.

Ehhez megállapodás szükséges, melyet a felek azután írnak alá, hogy érdekeiket ütköztették egymással és a működőképes jövő érdekében megállapodnak. Ebből is látszik, hogy a szakszervezet funkciója valójában az, hogy legyen kivel tárgyalnia a cégvezetésnek és (néha) a kormányzatnak.

Ha egyénekkel tárgyalna a cégvezetés, szinte mindig ő érné el a célját (mivel kevésbé kiszolgáltatott, illetve rendelkezésére áll a sikeres tárgyaláshoz szükséges tudás és képesség), a munkavállalók nagy része vesztes lenne.

Ha a munkáltatók tartósan túlnyerik magukat a tárgyalások során, azzal hosszú távon megássák a profitjuk jelentős részének, de talán cégük jövőjének is a sírját, hiszen az a munkavállaló, aki nem fogadja el a tartósan vesztes pozíciót, előbb-utóbb el fog menni a cégtől.

Persze csak az tud elmenni, aki kicsit is piacképes és a piacon többet ér, mint amire a cége árazza, így viszont beindul a (kontra)szelekciós folyamat, azaz előbb-utóbb kizárólag azok maradnak a cégnél/városban/országban, akik ugyan megfelelnek a cégvezetés árazási és egyéb szerződéses igényeinek, de munkavállalói és értékteremtő képességeik alacsony szintűek.

Nemcsak az alacsony képzettséget igénylő munkakörökben jellemző ez a folyamat, hanem szinte minden munkakörben, ahol a munkafolyamatok valamilyen szinten standardizálhatók, mivel a cégvezetés „mindenki helyettesíthető” illúziójának ez az alapja, de ha hosszú idő alatt túlnyerik magukat, akkor komoly gondok lesznek, mivel nem lesz már kivel helyettesíteni.

Gondolom, a kedves olvasó már rég felismerte, hogy a hazai munkaerőpiac eljutott ebbe az állapotba.

Nem ártott volna néhány helyesen működő szakszervezet és róluk helyesen gondolkodó kormányzat ahhoz, hogy ne csak az maradjon itthon, aki nem tudott elmenni.

A maradó feleknek (kormányzatnak is!) úgy kellenének itthon a helyesen működő szakszervezetek, mint egy falat kenyér, de persze, én is meglepődnék, ha ezt tőlük hallanám.

Forrás: alapblog.hu