Mintha két párhuzamos Magyarországon élnénk

Minden pénz, amit a gyermekekbe fektetünk, nemcsak az ő jól-létüket szolgálja

Bármilyen jó a program az óvodában, iskolában, mindig az otthoni, családi hatás az erősebb. Az a szülő, akit képességeiben megerősítünk, és akivel partnerként együttműködünk, más eredmények mellett sokkal jobb eséllyel talál munkát is – mondja a Válaszban Herczog Mária szociológus, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának korábbi tagja, a Család, Gyermek, Ifjúság Közhasznú Egyesület elnöke.

– Nemrég jelent meg az Eurostat gyermekszegénységi vizsgálatának jelentése, ami igencsak megosztotta a magyar közvéleményt. Mit gondol róla?

– Olyan, mintha két külön országban, két párhuzamos világban élnénk. A kormányzati reakciók és a kutatói értelmezések, napi tapasztalatok teljesen eltérőek, függetlenül attól, hogy kinek mi a politikai meggyőződése. Pedig nagyon egyszerűen belátható, hogy minden pénz, amit a gyermekekbe fektetünk, nemcsak az ő jól-létüket szolgálja, abból a társadalom profitál a legtöbbet. Ha jó minőségű alapellátásokat – egészségügyi, szociális, bölcsődei-óvodai-iskolai ellátást – biztosítunk helyben, akkor nemcsak a gyerekeknek biztosítjuk a jogaik alapján őket megillető tisztességes és boldog gyermekkort, hanem legalább ennyire fontos lenne a jogalkotó, a politikusok és a döntéshozók számára, hogy bizonyíthatóan az egész társadalom jelentősen profitál ebből.

– Jól-létet mondott, nem jólétet…

– Igen, és nem véletlenül. A jól-lét azt jelenti, hogy valaki – jelen esetben a gyerek – jól van, azaz az elemi létszükségleteinek kielégítésén túl módjában van játszani, kibontakoztatni képességeit, egészséges életet élni – fizikailag és mentálisan is. Amellett, hogy a gyerek jól-léte önmagában hozzájárul a társadalom jó életminőségéhez, van a jelenség mögött közgazdasági törvényszerűség is. A jól-létben élő gyermek nagyobb valószínűséggel válik jól-létben élő felnőtté: munkavégzésre, sikeres családi, baráti, kollegiális és partneri kapcsolatokra lesz képes, nagy valószínűséggel nem fog összetűzésbe kerülni a törvénnyel, nem lesz függő stb. Egyszóval egy csomó olyan dolgot nyer általa a közösség, az ország, amivel busásan megtérül a befektetett erőfeszítés.

– Van erre konkrét számítás is?

– Van. James Heckman amerikai tudós azért kapott közgazdasági Nobel díjat 2000-ben, mert kiszámolta: ha egy szövetségi dollárt jó minőségű koragyerekkori ellátásba, programokba fektetnek be, az gyerekenként kb. 16,5 dollár megtérülést hoz a költségvetés számára a későbbiekben, mert az érintettek jó eséllyel időben befejezik az iskolát, tovább tanulnak, nem lesznek tizenévesen terhesek, nem lesznek függők, nem lesznek rendőrségi ügyeik, adót és járulékot fognak fizetni, és az ő gyerekeik is valószínűleg hasonlóan jól lesznek.

– Magyarországon mi a helyzet?

– Két nagyon fontos dolgot kell hangsúlyozni; az egyik a közel hat évtizede alacsony születésszám; a másik a társadalom és a döntéshozók többségének érzéketlensége a kiszolgáltatott helyzetben élők iránt. Az előbbi nem magyar jelenség, egész Európa – Írország és Franciaország kivételével – küzd ezzel. De ha az a fő probléma, hogy fogy a magyar, és erős a nyomás, hogy szülessen több gyerek, viszont ezzel párhuzamosan nem biztosítjuk a hosszútávon kiszámítható, magas színvonalú egészségügyi, szociális, oktatási és közöségi ellátásokat, akkor erre nincs esély. Ha pedig azt mondjuk, hogy csak az szüljön, aki el is tudja tartani a gyerekét, akkor ne várjuk, hogy jelentősen nőjön a gyerekek száma. Komolyan kellene venni – amit a Gyermekjogi Egyezmény is kimond –, hogy a szülőé az elsődleges felelősség azért, hogy gyerekét felnevelje, de ott van egy második pont is: az államnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a szülő képes legyen ezt a feladatát ellátni. Ezt a második pontot nálunk sokan nem akarják meghallani. Tudom, a kormányzati retorika egészen mást mond: dől a pénz a családokra, ingyenes tankönyvek, ingyenes étkeztetés, családi adókedvezmény stb. Csakhogy ezek ebben a formában nem hatékonyak.

– Hasonlót mondott Vecsei Miklós is az MTA és a Máltai Szeretetszolgálat által készített közös tanulmánnyal kapcsolatban: szerinte az ingyenes étkezés tüneti kezelés, a problémát az oldja meg, ha a szülők is kikerülnek a nyomorból.

– Minek ingyenes tankönyvek és étkezés azoknak, akik magas jövedelműek és nem szorulnak rá? Ezt a pénzt a legszegényebbek megsegítésére kellene költeni. Én nem tartom természetesnek, hogy ha az én unokáim ingyenes tankönyvet kapnak, mert szerencsére ki tudjuk fizetni az árát. Ugyanakkor képtelenségnek tartom, hogy Magyarországon közel ötvenezer gyerek rendszeresen, több százezer gyermek pedig alkalmilag éhezik, nélkülözi a minőségi táplálékot, megfelelő egészségügyi ellátást. Sokkal racionálisabban kellene tehát elosztani ezeket a szűkös erőforrásokat. A leggazdagabb országokban sincs korlátlan hozzáférés minden szolgáltatáshoz, de az alapellátásokhoz biztosítottak a feltételek, mert ez meghatározó jelentőségű. Vegyük például a kötelező három éves kori óvodáztatás bevezetését. Ez egy jónak tűnő, de nagyon rosszul megvalósuló program.

– Miért is?

– A hiányzó feltételek miatt. Rengeteg helyen, ahol kötelező módon beóvodáztatták a három éves gyermekeket, nagyon rossz körülmények vannak: 25-30 gyermek egy csoportban – miközben az Európai Uniós ajánlás szerint egy szakképzett óvónőre legfeljebb tizenkét gyermeknek kellene jutnia –, kicsi csoportszobában, az óvónők nem kapnak megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a szükségleteknek megfelelően tudjanak foglalkozni az egyébként sok esetben óvodára nem érett háromévesekkel. Akik olyan nehéz körülmények között élnek, hogy nem láttak még angolvécét és folyóvizet, és egészen más életviteli szokásaik vannak, ingerszegény, nehezített körülmények között élnek, vagy fejlődési lemaradásaik, speciális szükségleteik vannak, és nem tudnak jól fejlődni abban ilyen feltételek mellett, ami pedig a program célja volt.

– Ezek szerint harminc gyerekre három óvónő kellene… Hogyan lenne finanszírozható ez?

– Ez döntés kérdése. Ha nincs pénz három óvónőre és további segítőkre – akkor is, ha egyébként ez lenne az elvárható – akkor sem szabad kitenni a gyerekeket ilyen idegrendszeri és fizikai fejlődésüket károsító körülményeknek. Ismert, hogy a gyerekek nyugtalanok, „rosszak”, agresszívak lesznek ilyen környezetben. Több helyen sikeresen próbálkoznak az anyák, apák bevonásával – úgy, ahogy például a Biztos Kezdet Gyermekházakban tettük. Így az egyébként is gyesen vagy munkanélküliként otthon lévő szülők nevelési, gondozási készségei is erősödhetnek, és egyben aktívan részt vesznek a gyerekintézmények munkájában. Ehhez viszont az kellene, hogy ne ellenségesen tekintsünk a problémával küszködő szülőkre, hanem erőforrásnak és partnernek tekintsük őket. Ehhez persze ugyancsak kellenek szakemberek, és más erőforrások, de ez rendkívül hatékony és hamar megtérülő befektetés.

– Azért kell megnyerni a szülőt, hogy teljesíteni tudja a szülői feladatait?

– Nemcsak ezért, hanem azért is, mert a gyereknek az a legjobb, ha a szülője felkészült, jó személyiségállapotú, fizikálisan és mentálisan is jól van. Hozzáteszem, minden kutatás azt bizonyítja: az a szülő, akit szülői képességeiben megerősítünk és támogatunk, sokkal hamarabb lesz alkalmazható munkaerő is, hiszen részt vesz a közösség életében, javul az önbizalma, jobbak lesznek az esélyei, több lehetőség nyílik meg előtte, továbbtanulhat, esélyeket kap. A Biztos Kezdet Gyermekházak is erre a gondolatra szerveződtek: önkéntesen járjanak be a szülők a kisgyerekekkel, minél fiatalabb kortól, hogy a közösen, oldottan töltött idővel egy barátságos és elfogadó közegben egymást is segítsék, erősítsék. Nem állíthatunk minden család mellé szociális munkást vagy pszichológust, de nem is kell; az volna fontos, hogy a családok tudják, kitől kaphatnak segítséget, de saját tapasztalataikat egymással is megosszák, egymás jó gyakorlatait hasznosítani tudják, kölcsönösen támogassák egymást és működjenek együtt az intézményekkel a gyerekek legjobb érdekeinek alapján.

– Ön szerint miért tapasztalni ezt kevés helyen Magyarországon?

– Mert ennek az a feltétele, hogy barátságos legyen a közhangulat, hogy mindenki érezze: nem csak azért segít a másikon, mert az rászorul, hanem mert jó érzés segíteni, olyan helyen jó élni, ahol a lehetőségekhez képest mindenki jól van. Ezt az érzést nem szabadna elvenni az emberektől, mert akkor a szűkös erőforrásokat is sokszorosan lehetne felhasználni. Amellett, hogy a gyermekszegénység elfogadhatatlan Magyarország gazdagsági fejlettsége mellett, és a régióban sikerült lecsúsznunk az utolsók közé a 36,1%-os gyerekszegénységgel és társadalmi kirekesztettséggel – csak Románia, Bulgária és Görögország van már mögöttünk, de ők sem minden tekintetben, hiszen Románia és Bulgária hatalmasat lépett előre, nálunk viszont romlanak a mutatók – arra is kellene gondolni, hogy van számos minőségi szempont, ami pénzzel nem megváltható, de amelyek lényegesen hozzájárulnának az általános közérzet javulásához, és persze a gyerekek jobb életminőségéhez.

– Ez már az a korábban említett másik, magyar viszonylatban fontos dologhoz kapcsolódik…

– A politikusok esetében nehéz hosszú távú gondolkodásra építeni, hiszen ők négyéves ciklusokban gondolkoznak. De amikor üzeneteikkel megvadítják a társadalmat, szegényellenes, romaellenes, fogyatékos-ellenes hangulatot teremtve; amikor a szegregációt természetesnek tartják; amikor a kórházak nagy részében még mindig elválasztják az újszülöttet az édesanyjától a szülést követően; amikor a legszegényebb vidékeken nincs védőnői-, gyermekorvosi-, de lassan háziorvosi ellátás sem; amikor nincs tömegközlekedés és ezért nem lehet elmenni tanulni, dolgozni, szórakozni; amikor az emberek elutasítják azt, aki kiszolgáltatott és gyenge, amikor az ember „annyit ér, amennyije van”, akkor nem veszik figyelembe, hogy az így könnyen felszított indulatok miatt a társadalom tagjai érzékeletlenné, de ugyanakkor nagyon dühössé és ellenségessé is válhatnak. Mert nem érzékelik, hogy mennyit veszítenek azáltal ők is, hogy nem megfelelő minőségűek a helyi szolgáltatások – akkor is, ha nem ők veszik igénybe –, hiszen ahol nincs munka, ahol nem jó élni, onnan előbb-utóbb mindenki el akar majd menni, vagy ha marad, akkor őt is terheli azoknak az ellátása, akik nem jutottak hozzá esélyekhez. Pedig ezeket a zsigeri érzelmeket meg lehet és meg is kellene fordítani…

– Ön szerint kinek kellene ezt megtennie?

– Az államnak eminens felelőssége van ebben. A nagyon szegények számára az alapszükségletekben: a lakhatás biztosításában, az éhezés megszüntetésében– az óvodai/iskolai étkezés ennek csak egy kis részét képezi, arról nem beszélve, hogy ez milyen minőségű és mennyiségű – a befogadó és korszerű oktatással, az iskolán kívüli, szabadidős programok biztosításában sok más mellett. A nyáron öt hétre bezáró óvoda és a tíz hétre bezáró iskola nyitva tartása év közben sem rugalmas. Finnországban például van 24 órás óvoda, ami elsőre úgy hangzik, mint egy intézet, de tulajdonképpen arról van szó, hogy a gyermeküket egyedül nevelő, több műszakban dolgozó szülők, a szokásosnál korábban vagy később is mehetnek a gyermekeikért – anélkül, hogy csúnyán néznének rájuk a gondozók –, sőt a gyermek akár ott is alhat éjszaka, ha a szülőnek nincs kire hagynia az váltott műszak során. Erről persze sok vita folyik, de a vita is nagyon fontos. Nem minden az állam feladata, de az például igen, hogy támogassa a civileket, a helyi kezdeményezéseket, erősítse a helyi társadalmat, az önkormányzatokat. Vagy egy másik közelmúltbeli példával élve: ha egy gyermekhospice ház rosszul gazdálkodott, akkor mondják el, hogy milyen fontos, hogy vannak ilyen intézmények, és azt is, hogy hogyan tudnak segíteni azoknak, akik esetleg rosszul gazdálkodtak. Erre mondom, hogy nyájas, barátságos, méltányos közhangulat megteremtése rendkívül meghatározó minden tekintetben. De ugyanez vonatkozik az említett demográfiai folyamatokra is. Mit és hogyan csinálnak azokban az országokban, ahol nő a születésszám? Hosszú távú, kiszámítható szociálpolitika, megfelelő mennyiségű és minőségű alapellátás, tisztességes bánásmód, az állampolgárok támogatása, elfogadása, minősítés és kirekesztés helyett. Ez a titok.

Forrás: Válasz