Nyugdíj és jogbiztonság

VG-Páholy

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter újabb fontos bejelentést tett a magyar nyugdíjrendszerrel kapcsolatban: a magán-nyugdíjpénztári rendszer szabályozásában ezúttal az a legfontosabb változás, hogy megszüntetik azokat a pénztárakat, amelyeknél a taglétszámhoz képest a befizetők aránya nem éri el a hetven százalékot abban a féléves időszakban, amikor a befizetések arányát vizsgálják. Márpedig piaci szereplők egységesen azt állítják, hogy ez a tagdíjfizetési arányra vonatkozó kritérium lényegében egyáltalán nem teljesül az egykori kötelező magánnyugdíjpénztáraknál – vagyis a törvényjavaslattal praktikusan halálos ítéletet mondtak ki ezekre a pénztárakra. Azóta sokan tollat ragadtak, főként azok közül, akik 2010 után is kitartottak korábban kötelezően választott magánnyugdíjpénztáruk mellett, emlékeztetve arra, hogy ezzel a kormány valójában akkori választásukat ignorálja, és egykori befizetéseikhez való jogosultságukat kérdőjelezi meg.

 

Lehet persze a kormány nyugdíjpolitikai döntései mellett fontos szakpolitikai érveket felsorakoztatni. És jogos érvek hangozhatnak el akár a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer működtetésével szemben is – tegyük hozzá, hogy ebben a kérdésben az egykori ötletgazda, a Világbank álláspontja is jelentősen módosult. Sokaknak lehet személy szerint szimpatikusabb a kétpilléres nyugdíjrendszer, amelyben a szolidaritási alapú állami (társadalombiztosítási) pillér mellett valóban önkéntesen választott nyugdíjpénztárak működnek. Lehet valaki elkötelezett híve annak, hogy az idősödő társadalmak demográfiai kihívásaihoz történő makropénzügyi alkalmazkodás az állami nyugdíjrendszeren belül történjen meg. Valójában a korábbi magyar tapasztalatok is azt mutatják, hogy az elmúlt két és fél évtized számtalan nyugdíjreformja közül azok segítették érdemben a nyugdíjrendszer hosszabb távú pénzügyi fenntarthatóságát, amelyek parametrikus jellegű változások voltak: a korhatár emelése vagy a nyugdíjak kiszámításának képlete többet számított ezen a téren mint a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer bevezetése, majd megszüntetése.

Csakhogy ez a mostani vita messze túlmutat a kívánatos és fenntartható nyugdíjrendszer kérdésén; legalábbis sok állampolgár, illetve üzleti vállalkozás számára nem erről szól elsősorban. Hanem sokkal inkább a jogbiztonság, a tulajdonjogok kérdéséről. Hosszabb ideje az a benyomásunk lehet, hogy a kormányzat nem érzékeli nagyon fontosnak ezt a dimenziót. Kétségtelen, hogy a kormány többször is sikeresnek bizonyult abban, hogy kritikus időszakokban vissza tudta szerezni az üzleti szereplők egy részének bizalmát. Amikor például az ágazati különadók bevezetése után 2011-12-ben jó időre leálltak a Magyarországon működő multik beruházásai, sikerült kitalálni a stratégiai megállapodások rendszerét – és ezzel meggyőzni a kormány gazdaságpolitikai céljaihoz illeszkedő feldolgozóipari termelőcégeket arról, hogy új beruházásokat indítsanak nálunk. Csakhogy a befektetői percepciók nem feltétlenül a kormányzati szándékoknak megfelelően alakulnak, és ahogy a dohányipar példájából jól látható, az ágazati különadók adott esetben a termelőszektort is elérhetik. Hol vannak tehát a gazdaságpolitika korlátai, hol van a jogbiztonság, hol az üzleti környezet minőségében perdöntő jelentőségű kiszámítható szabályozás?

A kormány a mostani nyugdíjrendszeri szabályozás kapcsán azzal érvel, hogy a változás a „fiktív” nyugdíjpénztárak ellen irányul, amelyeknél nem látják biztosítottnak a jövőbeli nyugdíjkifizetéseket. Hivatkoznak a cseh kormány eljárására is, ahol kerek perec megszüntetik a kötelező magánnyugdíjpénztárakat, függetlenül attól, hogy a tagok hány százaléka fizet tagdíjat. A magyar gazdasági szereplők számára viszont ez a lépés a sokadik azoknak a sorozatában, amelyek azzal szembesítik őket, hogy minden fronton kiszolgáltatottak a kormányzati döntéseknek. Úgy tűnik, hogy a kormány szisztematikusan nem figyel azokra a megnyilvánulásokra, amelyek az üzleti szereplők és az állampolgárok stabilitási igényét fejezik ki.