Rossz fizetés, létbizonytalanság, dolgozói szegénység

 Terjed a prekariátus

Prekárius, prekaritás, prekariátus – a nyugati társadalomtudományok e gyakran használt szakkifejezései nálunk eddig nem vertek gyökeret. Pedig amire utalnak, számunkra is nagyon ismerős. Hónapról hónapra élő emberek, alacsony fizetések, bizonytalan foglalkoztatás, rendszertelen munkaidő, a létbiztonság tömeges megrendülése. Mindez csak Nyugaton új tapasztalat. Mit kezdjünk e problémákkal? Az Új Egyenlőség elemzése a 168 órában.

 Olyan „új” társadalmi tapasztalatot neveznek meg e kifejezésekkel, ami a kapitalista világgazdaság nyugati centrumtérségeiben az elmúlt bő három évtizedben jött létre (újra) és vált mind feszítőbb problémává. Ott nevet kellett adni neki, mert számukra ez „új” tapasztalat. A világ nagy részében, a nyugati centrumtérségeken kívüli világban e fogalmaknak azonban nem volt igazán értelmük, mert újdonságértékük sincs. A nyugaton kívüli világ számára (azaz számunkra) a tömegek bizonytalan léthelyzete nagyon is ismerős: nem új tapasztalat, nem is kivételes, sőt megszokott, már-már „normális”.

Az eltérő történeti tapasztalatok különböző nyelvi formákban jutnak kifejezésre. Nem tudjuk egykönnyen magyarra fordítani e p-betűs szavakat, jól tesszük tehát, ha megtanuljuk őket. Mit jelentenek? A prekárius bizonytalanságot, a prekaritás bizonytalan léthelyzetet, a prekarizálódás a munkát és az életet védő szociális biztonság meggyengülését, a prekariátus pedig a bizonytalan és biztonsághiányos sorsban osztozók körét. Valamennyi esetében sérülékeny munkaviszonyról, bizonytalan foglalkoztatásról, alacsony és kiszámíthatatlan munkabérről, előre nem látható munkaidőről, következésképpen ingatag élethelyzetről és tervezhetetlen jövőről van szó.

A bizonytalanság mélyebb megértéséhez

Hogyan tért vissza a szociális bizonytalanság Nyugaton, és miért kellett új fogalmakat keresniük? A válasz egy nagyon súlyos társadalmi következményekkel járó radikális gazdasági és politikai fordulatban keresendő. A hetvenes évek második fele, a nyolcvanas évek eleje fordulópontot hozott e centrumgazdaságok (mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság) történetében. A tőke, a munka és az állam viszonyában lejátszódó gyökeres átalakulás újrateremtette azt a tömeges élethelyzetet, amit a jóléti államok addig jórészt felszámoltak.

A jóléti állam azon különböző formái szorították vissza, amelyek jellemzően a harmincas-negyvenes évektől kezdődően épültek ki, és a hetvenes évek közepe-végétől szenvedik el az első nagyobb támadásokat. A prekariátus a jóléti államok meggyengítése és leépítése nyomán létrejövő új formája annak, amit a 19. században és a 20. század első harmadában-felében még inkább „proletariátusnak” vagy „ipari tartalékseregnek” neveztek.

Bár mindez Nyugaton alakult így, az új fogalmakat nekünk is meg kell tanulnunk. Hogy miért? Mert segítenek jobban látni és mélyebben megérteni, amit már ismertünk vagy ismerni véltünk. És mert segítenek rávilágítani egy globális problémára – a prekárius helyzetek globális terjedésére. A prekarizálódás lecsúszást, leszakadást, deklasszálódást, státuszvesztést jelent, de mégsem pontosan csak ezeket. A prekárius élethelyzet ugyanis nem státust, pozíciót, címet vagy rangot jelent, hanem egy sajátos állapotot. Olyan munkaviszonyt, léthelyzetet és társas-pszichés állapotot, amibe széles tömegek szorulnak vissza különböző társadalmi státuszukból, eltérő társadalomgazdasági pozíciókból. (E léthelyzet átlósan „keresztbe metszi” a társadalomszerkezet státusz-, illetve osztályhierarchiáját; valahol a „középosztály” és a „mélyszegénység” között helyezkedik el.) A prekárius visszatorlódás sokkal inkább a korábban viszonylag integrált munkaerőpiacot meggyengítő sérülésekből, a jóléti intézmények tudatos leépítéséből, semmint a prekárok „saját hibájából” következik.

Kik azok a prekárok?

Emberek, akik hétről hétre, hónapról hónapra élnek. Annak ellenére, hogy a legtöbbjük dolgozik. Így van úgy (formális vagy informális keretek között, a szürke vagy a fekete gazdaságban), de munkát végeznek. Dolgoznak, de jobbára védtelenül, viszonylag kiszámíthatatlan keretek között. Kik ők? Néhány példa a teljesség igénye nélkül:

  • feketén foglalkoztatott, alacsony iskolázottságú szezonális munkások;
  • részmunkaidőben dolgozó, gyermekeiket egyedül nevelő anyák;
  • alacsony órabérért árufeltöltőként dolgozó fiatalok;
  • alkalmi munkákból élő szakképzetlenek;
  • mindenféle biztosítás nélkül az építőiparban dolgozó vendégmunkások;
  • reménybeli állásért ellentételezés nélkül robotoltatott gyakornokok;
  • kis tőkéjükből önmagukat foglalkoztatni próbáló kényszervállalkozók;
  • vagyonőrök – szerződéssel vagy szerződés nélkül;
  • saját jövedelem nélkül élő „eltartottak”;
  • aprópénzért irodai munkát végző pályakezdő diplomások;
  • családjuktól távol élő, örökké úton lévő kamionsofőrök;
  • nyomott bérért feketén dolgoztatott háztartási alkalmazottak;
  • projekttől projektig megélő fiatal, de (még) „be nem futott” kreatívok, művészek, kutatók, oktatók;
  • napi pár száz forintért kukoricát címerező idénymunkások;
  • rendszeres havi jövedelmükből megélni képtelen óvónők, ápolók, szociális munkások, tanítók és tanárok, múzeumi dolgozók, takarítók, portások, közmunkások – és így tovább.

Vagyis határozott idejű szerződéssel, idénymunkában, diákmunkásként, ideiglenesen, rövid távon vagy éppen kölcsönzött munkaerőként foglalkoztatottak, a fekete vagy a szürke szektorban dolgozók, projektmunkások, alkalmi munkákból élők, illetve szabályozott keretek között mélyen alulfizetett munkavállalók. Többségükben nők, fiatalok vagy ellenkezőleg, „kiöregedettek”, „hátrányos helyzetűek”, szegények. Ami közös bennük: hónapról hónapra élnek, munkaerő-piaci pozíciójuk sérülékeny, a jogok és a jóléti szolgáltatások alig védik őket, léthelyzetük bizonytalan, jövőjük tervezhetetlen.

Minek köszönhető, hogy ide jutottak? Ők mindannyian lusták volnának? Alkalmatlanok? Züllöttek? Maguknak keresték a bajt? Csak maguknak köszönhetik, hogy nem léphetnek egyről a kettőre?

„Az ő bajuk – nekem mi közöm hozzá?”

Érdemes ezen a ponton röviden elidőzni, mert a leggyakoribb félreértés abból ered, hogy e társadalmi-gazdasági problémát egyéni, személyes, lelki problémának tekintjük. Megerősödik a gyanú, hogy csak az adott illetővel van baj, az ő sajátos pszichés torzulása, esetleg személyiségbeli deformáltsága okozza a gondokat. A prekárius helyzet a felületes szemlélő számára valóban tűnhet lustaságnak, erkölcsi defektusnak, „jóra való restségnek”, morális gyengeségnek vagy lelki nyomorúságnak is, elsődlegesen azonban társadalmi, gazdasági és politikai okai vannak. Ráadásul tömeges jelenség – akkor hogyan volna mégis visszavezethető egyéni, pszichés problémákra?

A prekárok azért bizonytalanok, mert munkaviszonyuk és élethelyzetük bizonytalan. Nem érzik magukat biztonságban, mert nincsenek biztonságban. Bizonytalanságuk tehát helyzetük teljesen normális tapasztalata. Így hát a prekáriusokra jellemző állandósult bizonytalanságérzet ugyanúgy nem erkölcsi gyengeségre vagy pszichés okokra vezetendő vissza, ahogyan a stabil munkahelyi közösségben szerezhető tapasztalatok hiányát sem morális defektusok vagy lelki bántalmak okozzák. Ellenkezőleg, az előbbiek okozzák az utóbbiakat. A kilátástalanság, a reális és racionálisan tervezhető jövő nélküli élet a prekár „készülékében” is megjelennek, a hiba azonban a rendszerben van.

Aki nem látja át e folyamatokat, jellemzően az érintetteket hibáztatja és teszi teljes egészében felelőssé saját sorsukért. Aki nem látja át e folyamatokat, de maga is bajban van, gyakran azzal vigasztalja magát, hogy „én legalább fehér vagyok”, „tisztességes magyar ember”, „rendes hazafi”! Ez a jelen. Hogyan jutottunk idáig?

A prekárius élethelyzet elterjedése – Nyugaton

A történet nagyon hasonló a középosztály megrendüléséhez. A prekárius élethelyzet elterjedése a jóléti államok meggyengítésének eredménye. A prekariátus a jóléti konszenzus felmondásából, a munka védelmének meggyengítéséből született. Kialakulása elválaszthatatlan a tőke és a munka szembenállását szabályozó kompromisszum felrúgásától, annak a békés megegyezésnek a végétől, amelyet a nyugati centrumtérségekben (mindenekelőtt Észak- és Nyugat-Európában, valamint Észak-Amerikában) kötöttek meg részint a Nagy Gazdasági Válság után, részint a második világháborút követően. E jóléti konszenzus a szakszervezetekbe szervezett munka és a (nagy)vállalatokba szervezett (nagy)tőke kölcsönösen előnyös megállapodása volt az állam felügyelete és szabályozása mellett. Ez volt a fordi termelésszervezés fénykora, a szabályozott kapitalizmus korszaka, a (bér)munka társadalma.

A franciák által dicsőséges három évtizednek (trente glorieuses) nevezett korszak (nagyjából 1945 és 1975 között) különböző formákban intézményesen szabályozta, sok tekintetben standardizálta a dolgozók jogosultságait. Rögzítette a végzett munkához kapcsolódó jóléti szolgáltatások körét, melyet részint a munka, részint a tőke megadóztatásából finanszírozott. A hetvenes évek közepén és végén, valamint a nyolcvanas évek elején a jóléti állam elleni támadások e konszenzus felrúgásával azonban megkezdték visszatolni a munkát oda, ahonnan három évtizeddel korábban kiemelték a Nagy Gazdasági Válság és az újabb Nagy Háború pusztítását megtapasztaló kiútkeresők. Megszületett az új proletariátus, vagyis az újra védtelenné váló munkavégzők széles köre: a prekariátus.

Önző és mostoha szülő elhanyagolt gyermeke

Azt az egyoldalúan tőkebarát s ugyanakkor elkötelezetten társadalomellenes új politikai irányvonalat, amely e jóléti megegyezést felrúgta, neoliberalizmusnak nevezzük. Ez visszatérően a szabad versenyre, a tiszta és önszabályozó piacra hivatkozik, ennek érdekében állítólag e piacok „felszabadítására” törekszik, ténylegesen azonban az oligopóliumokkal és monopóliumokkal torzított piacok legerősebb szereplőit, a transznacionális nagyvállalati szektort támogatja. A nézetrendszer szabad versenyes kapitalizmusról beszél, de a korporativizmust, a piacokat uralmuk alá hajtó nagyvállalataik nyomulását szolgálja.

Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas évek elején érkezett el e neoliberális fordulat. A munka leértékelésével, a szakszervezetek letörésével, a kollektív béralkuk visszaszorításával, a szociális transzferek visszavágásával, a nagytőke adóterheinek radikális csökkentésével, az állam szociális szabályozószerepének leépítésével (deregulálásával), a nagyvállalatok piacszerzésének hathatós állami támogatásával (és egy sor további intézkedéssel) a centrumgazdaságokban is megerősödött az a társadalomellenes politika, amelyet addig csak Augusto Pinochet chilei diktátor országlásából ismerhetett a világ.

E neoliberális politika ma is eleven. A Ronald Reagan bevezette neoliberális fordulatot a republikánus George Bush ugyanúgy nem fordította a visszájára, mint annak később szintén republikánus elnökké váló fia, George W. Bush sem. És ahogyan nem tenné Donald Trump sem. Ez nem is meglepő. Az azonban már távolról sem ilyen magától értetődő, hogy milyen természetesen igazodott a Reagan által megszabott új irányhoz a neoliberalizált Demokrata Párt Bill Clinton alatt.

Ez a jobbra tolódási tendencia azonban nem maradt a centrumon belül, nem maradt sem amerikai, sem angolszász belügy. A hatására Nyugat-Európa liberális pártjai ugyanúgy neoliberalizálódtak, ahogyan egykori szociáldemokrata erők sora is engedett a nyomásnak. Korábban munkapárti-baloldali politikájukat a nyolcvanas-kilencvenes években sorra váltották le az új szlogenek által jelezett új (neoliberális) irányok: a „New Labour”, a „Third Way”, a „neue Mitte”. (Hozzávetőleges és ezért félrevezető magyar fordításban: „Új Munkapárt”, „Harmadik Út”, „Új Közép”.) Ahogyan Margaret Thatcher egyesült királyságbéli áttörése után Tony („Tory”) Blair neoliberális irányba fordította az „új” angol munkapártot, úgy veszítette el François Mitterrand idején karakterét a francia szocialista párt, Gerhard Schröder alatt pedig a német szociáldemokrácia. (A magyar párhuzamok szintén hosszan sorolhatók volnának.)

A tőke és a munka állami szabályozásában érdekelt politikákat a jóléti állammal szemben álló neoliberális főáram siklatta ki, majd térítette el. A prekariátus a neoliberalizmus nevű önző és mostoha szülő elhanyagolt gyermeke. Az „új veszélyes osztály” – ahogyan azt a téma legbefolyásosabb szerzője, Guy Standing írja 2011-ben megjelent, majd 2016-ban újra kiadott alapművében.

Prekariátus az újkapitalizmusban és 2008 után

Standing – akárcsak a téma több szakértője – amellett érvel, hogy a prekariátus fogalmát el kell oldoznunk a nyugat jóléti konszenzusának három évtizedétől. A prekarizálódás globális ügy. Nemcsak nyugaton van értelme beszélni erről, a nyugaton kívüli világ sokkal jobban ismeri ezt a tapasztalatot. Így van ez nálunk is. A kései államszocializmus, majd – különösen – a rendszerváltás után kiépülő újkapitalizmus nálunk is hatalmasra duzzasztotta a prekárius életformákat. Arányaiban még jóval nagyobbra is, mint nyugaton. A jelenségkört tehát nagyon is jól ismerjük, e fogalmak (mint a megismerés eszközei) pedig jobban megvilágítják a számunkra, hogy kik, hogyan és miért kerülnek ilyen helyzetbe.

A 2008-ban induló újabb nagy gazdasági válság jelentősen elmérgesítette a helyzetet. Részint a válság, részint annak kezelésére indított politikai intézkedések csak szélesítették a prekárius élethelyzetben lévők körét. Egy nemrég lezárult – PRECARIR nevű – kutatás, amely a prekárius foglalkoztatást mint „tisztes munka, biztonság, védelem és jog hiányát” határozta meg, megállapította, hogy „világszerte a dolgozók több mint 60 százaléka, főként nők, alkalmi, részidős vagy rövid távú munkákat végeznek csökkenő fizetések mellett – e növekvő trend pedig tovább szélesíti a globális jövedelmi egyenlőtlenséget és szegénységet”. A kutatás egyértelműen leszögezi, hogy a 2008 utáni időszakban a vizsgált, egykor államszocialista, ma Európai Uniós tagállamokban egyértelműen nőtt az „atipikus” foglalkoztatást rögzítő munkaszerződések száma, nő a prekárius helyzetben lévők aránya is.
A vizsgálat rámutat, hogy a munka fokozódó bizonytalanodása magába foglalja

  • az előre kalkulálhatatlan mennyiségű, részben fizetett, részben nem fizetett túlórát,
  • a munka termelékenységének (értsd: kizsákmányolásának) folyamatos fokozását (hol jogszerűen, hol teljességgel jogtalanul),
  • a bérleszorítást,
  • a teljes járandóság ki nem fizetését

Eközben pedig a szakszervezetek jogosítványainak visszavonása, a munkát védő jogszabályok kurtítása tapasztalható. Magyarországon a foglalkoztatás mértéke csak 2014-ben lépte túl a 2008-as válság előtti legmagasabb szintet, ám ez is csak a munkafeltételek szisztematikus rontásával, a prekárius foglalkoztatási formák erőteljes kiterjesztésével sikerülhetett. Valamennyi vizsgált szektorban az tapasztalható, hogy a legkevésbé képzettek sérülékenysége a legmagasabb fokú.

Mit kezdjünk e problémákkal?

Mindenekelőtt: lássuk tisztán az okokat, hogy a gyökereknél kezelhessük a bajt. A probléma nem a prekariátussal, hanem a prekaritással van. A helyzettel, amibe kerültek, nem pedig magukkal a prekár helyzetbe kerültekkel. A prekariátus csökkentése kizárólag az elmérgesedett társadalmi viszonyok humanizálásával érhető el. Azaz: a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére irányuló jóléti újraelosztással, jogkiterjesztéssel, a munka intézményes védelmének fokozásával. Átfogó jóléti intézményépítéssel, a humán tőke fejlesztésére irányuló állami beruházások növelésével, a társadalmi újratermelés rendszereinek bőkezűbb finanszírozásával: az állampolgárok értéktermelő képességének fejlesztésével. Az oktatás, az egészségmegőrzés és a gyógyítás rendszereinek erősítésével, a lakhatási anomáliák felszámolásával, a munkajogok megerősítésével és védelmével – és így tovább.

Röviden: gazdaság- és társadalompolitikai elmozdulással a jóléti állam északi-skandináv modellje felé. Ez a humanisztikus út, amely visszafogadja az önző szülők elhanyagolt gyermekét. Egy igazságosabb, egyenlőbb és emberhez méltóbb világhoz ez az út vezet el.

Forrás: 168 óra