Soha nem látott terhet rakna a középkorúakra Orbán

Ha megvalósulna Orbán Viktor kijelentése, az olyan terhet jelentene a mai középkorúakra, amilyennel még senki sem találkozott a történelem során.

 .

 .

Az Idősügyi Tanács legutóbbi ülésén Orbán Viktor miniszterelnök – aki egyben a tanács elnöke is –, a tudósítások szerint idézte az Alaptörvény azon cikkelyét, amelyben az áll, hogy a nagykorú gyermekek kötelesek gondoskodni rászoruló szüleikről. Szerinte szakítani kell azzal a hozzáállással, amely szerint az idősödés csak költséget jelent a társadalomnak. Az idősekre nem teherként, hanem társadalmi erőforrásként kell tekinteni.

 
Mint sok politikai szónoklatnál, most is egyet kell értenie minden jóérzésű embernek ezekkel a nemes gondolatokkal. Mélyebb értelmezésük után azonban súlyos ellentmondások kerülhetnek napvilágra a nyugdíjrendszer jövőjének alakítása kapcsán. Kezdjük azzal, hogy bármely modern öregségi nyugdíjrendszernél a társadalomnak mindenekelőtt három kérdést kell megválaszolnia.

Az első, hogy mi a cél? Az aktív korban elért életszínvonal legalább egy részének megőrzése nyugdíjasként (ez a járulékfizetéstől függő munkanyugdíj-verzió) vagy az időskori elnyomorodás megakadályozása?

A második, hogy mi az ígéret? Kifizetünk minden jogosultnak egy előre megígért szintű nyugdíjat, függetlenül attól, hogy erre a célra mennyi pénz áll rendelkezésre (ez a szolgáltatás-meghatározott, defined benefit változat), vagy csak annyi nyugdíjat fizetünk minden jogosultnak, amennyi pénzünk erre a célra aktuálisan tényleg van?

A harmadik, hogy ki finanszírozza a rendszert? Generációk közötti jövedelem-átcsoportosításra alapozzuk (ez a felosztó-kirovó, pay-as-you-go rendszer, amikor a mindenkori aktív korosztályok fizetik a mindenkori nyugdíjasok járandóságát), vagy a generáción belüli pénzáramlásra?

A nyugdíjrendszerek tervezése az elmúlt százhuszonöt évben mindig e három alapkérdésre adható hat alapválasz körül forgott, és sokáig egyértelműen jónak tűnt a Bismarck és Beveridge nevével fémjelzett modell alkalmazása. A sok aktív dolgozó jól átlátható, könnyen ellenőrizhető és ritkán változó, nagyon hosszú munkaviszonyokban szerzett jövedelme után fizetett viszonylag magas járulékokból fizessük a nyugdíjazásukat követően jellemzően már csak néhány évig élő, viszonylag kevés időskorú nyugdíját (vagyis járulékokból fizetett, szolgáltatás-meghatározott munkanyugdíj, felosztó-kirovó finanszírozással).

A szép régi nyugdíjasvilág már a múlté a demográfiai változások és globális gazdasági fejlemények miatt, így az alapkérdésekre adott régi válasz ma már rossz. Ezért érzi minden kormányzat annak a kényszerét, hogy lépnie kell, különben a társadalmi béke a kincstári optimizmus ellenére rémisztően rövid időn belül felrobbanhat.

A nyugdíjdesign művészete természetesen továbbra is a három alapkérdésre adható hat alapválasz megfelelő vegyítését jelenti. A gondot egyáltalán nem oldja meg, ha a nagykorú gyerekekre tesszük a rászoruló szüleik eltartásának kötelezettségét, mert ez a megoldási javaslat eleve kívül esik a modern nyugdíjrendszerek keretein.

A történelem során a gyermeknevelés és az öregek eltartása mindig a család feladata volt. Csakhogy akkor, amikor a születéskor várható élettartam évezredeken át a 40 évet sem érte el – még 1891-ben, a bismarcki segélyrendszer bevezetésekor is csak 46 év volt –, az együtt élő nagycsaládokra nem rótt sem nagy, sem hosszan tartó terhet az idős szülők támogatása. Az ipari forradalmat követően azonban az addig együtt élő háromgenerációs nagycsaládok a gazdasági kényszerek hatására szétestek, így az öregek családi eltartása megnehezedett, vagy teljesen ellehetetlenült. Ekkor lépett be az állam, mint újraelosztó szervezet, amely az öregek aktív kori teljesítményének függvényében nyugdíjat fizetett a részükre a fiatalok keresetére terhelt járulékokból.

Ha a nyugdíjrendszert fenyegető egyre súlyosabb problémák elől az állam úgy próbál menekülni, hogy évszázadokkal visszanyúlva a történelembe visszateszi a középső generáció nyakába a szüleik közvetlen eltartásának terhét, miközben nem mentesíti őket a járulékfizetés alól – és hagyja, hogy továbbra is őket terhelje a gyermekeik felnevelésének költsége –, akkor ezt a mai középkorú generációt a történelemben még sosem látott módon kizsákmányolhatja. Így veszélybe kerülhet az idős- és a gyermekellátás egyaránt.

Ráadásul a nyugdíjrendszer csak hosszú késleltetési idővel alakítható, hiszen az éppen nyugdíjas korosztályok alkotmányosan megígért járandóságait életük végéig ki kell fizetni, így a lényegi változások csak a még aktív korosztályok jövőbeli nyugdíjaira vonatkozhatnak. A legnagyobb horderejű és beláthatatlan következményekkel járó társadalmi változást azt generálja, hogy az emberi története során először többségbe kerülnek az idős emberek a fiatalokkal szemben. Ez a folyamat már zajlik a fejlett világban, és egy generáción belül rázúdul a fejlődő államokra is.

Abban lehet követendő példa a svéd modell, amely szerint a várható élettartam növekedését mindenkor arányosan meg kell osztani az aktív munkaévek és az inaktív nyugdíjasévek között. Magyarul: nem fix évekkel növelik egy bizonyos időtartam alatt a nyugdíjkorhatárt – mint nálunk vagy Európa sok más országában –, hanem az élettartam-növekedés időtartamát osztják el egy dinamikus képlet alapján a munkaévek és a nyugdíjas évek között. Az idős embereket így soha többé nem lehet eltartandó koloncként stigmatizálni. Csak így valósulhat meg ténylegesen a magyar miniszterelnök óhaja is.

A társadalmi és gazdasági metszetek sokaságának elemzése nélkül egyébként sem lelhető jó gyógyír a nyugdíjrendszer panaszaira. Ráadásul, ha ezt nem európai keretekben keressük, akkor a magyar rendszer végvidéki sárvárait könnyedén elmoshatják a globális demográfiai, migrációs és foglalkoztatási trendek.