Sokaknak megéri, ha mások nyomorognak

 Sötét kép a magyar társadalomról

Magyarország távolodik az európai szociális modelltől. A strukturális egyenlőtlenségek stabilizálódtak, a magyar társadalomban túl sok réteg érdeke a szegénység fenntartása, a szegénység csökkentésének az egyik legnagyobb akadálya a nem-szegények haszna a szegénységből. Ez a rendszer nagyon stabil, bár kistelepülési példa azt mutatja, hogy a sikeresség mellett ebben – az uniós és állami – fejlesztési források is jelentős szerepet játszanak – írja a napi.hu.

Magyarországon nem voltak hatékonyak a szegénység csökkentésére tett kísérletek. Ennek okai között kutatók olyan okokat találtak, mint például, hogy Magyarországon sokak érdeke az, hogy a szegénységet konzerválják. A strukturális egyenlőtlenségeket pedig úgy tűnik sikerült is konzerválni, a rendszer igen stabilnak látszik. Ezek okaira világított rá az MTA TK A szegénység haszna: legitimáció, hatalom, elosztási rendszerek című konferenciája.

Abból komoly politikai haszon kovácsolódhat, ha bizonyos rétegeket szegénységben tartunk és ezt a médiában is prezentálni tudjuk – derült ki Szikra Dorottya, az MTA TK Szociológiai Intézetének tudományos főmunkatársának előadásából. Az erre irányuló szakpolitikák médiában való prezentálása ugyanis láthatóbbá teszi a minél élesebb választóvonalat a szegények, társadalomból kirekesztettek és a “társadalomban lévők”, a “társadalom hasznos tagjai” között, így a leszakadóban lévő, saját egzisztenciáját féltő középosztálynak is lehet erősíteni azt az érzetét, hogy ő nem a szegények közé tartozik.

Magyarország különösen 2010 óta távolodik az európai szociális modelltől – mondta Szikra Dorottya, aki ezt a folyamatot egy 2012-es Orbán Viktor idézettel illusztrálta:

Mi a posztkommunizmus gazdasági rendszerének romjai és a félig kész épületei közt botladozunk, de itt nincs jóléti állam. A mi programunk az az, hogy a nyugati típusú jóléti állam helyett, ami nem versenyképes, egy munka alapú társadalmat alakítsunk ki.

Csak az „érdemes” szegényeknek jár segítség

A szakember szerint a magyar társadalom valóban ebbe az irányba mozdult el és a magyar kormány szociálpolitikáját leginkább az “érdemes” és “érdemtelen” szegények újradefiniálásával lehet már jellemezni.

Bár az EU szociális modellje ezt a besorolást igyekszik meghaladni, miután már felismerték, hogy egy befogadóbb gazdasági növekedés, ahol a nehéz helyzetben lévő társadalmi rétegeknek – például a tartós betegséggel küszködőknek, fogyatékkal élőknek, idősebbek – is van helyük az elsődleges munkaerő-piacon, gazdaságilag is kifizetődik.

Ezzel szemben a magyar kormány inkább az “érdemtelenek” kategóriáját szélesítette ki a bármely okból az elsődleges munkaerő-piacról kiszoruló személyekre, az ő gyerekeikre. Az ő szociális jogaikat gyengíti, míg a dolgozó “érdemeseket” növeli.

Kiszórták az „érdemteleneket”

Ezt a nyugdíjreformmal illusztrálta. Az előrehozott nyugdíjak megszüntetésével, illetve a rokkantnyugdíjak kiszervezésével – amit “profiltisztításként” aposztrofáltak – a kormány elérte, hogy a felosztó-kirovó öregségi nyugdíjrendszer stabilizálódott, sőt 2013 óta szufficites.

Ennek az ára viszont az volt, hogy az “rossz nyugdíjasokat” (azok a rétegek, akik ebben a rendszerben nem voltak kívánatosak) kitolta a rendszerből. Eközben az alacsony és a magas – vagy akár az átlagos – nyugdíjak is szakadnak el egymástól. A nyugdíjminimum összegét nem növelték 2008 óta, közben viszont az átlagnyugdíj nő, a kettő közötti olló egyre nyílik. Bár most még kevesen vannak a minimálnyugdíjasok, de számuk egyre emelkedni fog. Közben csöndben megszüntették a járulékplafont és a nyugdíjplafont is, így egyre több embernek lehet bármilyen magas nyugdíja (az ő számuk is nő) – azaz a magas keresetű dolgozókat erősíti a rendszer.

Ez figyelhető meg a családpolitikában is, azaz a dolgozó magas keresetű családokat erősíti meg, az ő gyerekeik után járó támogatásokat növeli, ezzel szemben befagyasztja az összes családnak – köztük a szegényebb családoknak – járó támogatásokat. Példaként említette, hogy 2017-ben a jól kereső gazdag család több, mint háromszorosát kapja az államtól, mint a munkanélküli családtagokkal rendelkező család ugyanazon három gyerek után.

Azaz egyre élesebbé válik a választóvonal az úgynevezett dolgozó – Balog Zoltán Emmi miniszter szavait idézve – “terheket hordani képes emberek, családok” és azok között, akik valamilyen okból kifolyólag kiszorulnak az elsődleges munkaerőpiacról. A politikai haszonról beszélve Szikra rámutatott, a Fidesz stabil szavazótáborában ez nagyon sokaknak konkrét materiális, pénzbeli nyereséggel jár, míg ideológiailag talán meg tudja erősíteni ezt a szavazótábort abban, hogy ők mások, mint a szegények – azaz szimbolikus elválasztás is történt, aminek szintén meglehet a politikai haszna.

A nem-szegények haszna

Husz Ildikó, az MTI TK tudományos főmunkatársa – Herbert Ganst idézve – arról beszélt, hogy a szegénység csökkentésének egyik legnagyobb akadálya a nem-szegények haszna a szegénységből. Husz úgy véli, nem lehet szegénységcsökkentő programokat hatékonyan végrehajtani olyan helyeken, ahol a középosztály nem erős, hanem maga is súlyos társadalmi deficitekkel (alacsony jövedelem, foglalkoztatási bizonytalanság, helyi hatalomnak való kiszolgáltatottság) küzd.

E következtetésének hátteréről a 2010 és 2015 között 23 leghátrányosabb helyzetű kistérségben indított gyerekesély programok tapasztalatai alapján beszélt. Mint mondta, a leghátrányosabb helyzetű térségekben folyó szegénységcsökkentő projektek komoly foglalkoztatási következményekkel járnak a nem szegényekre nézve is, amelyek elsősorban az állásbiztonságuk erősítését és a jövedelmük növekedését célozzák.

Ők ugyanis, a szegények segítése révén – bár igen nehéz munkakörülmények között alacsony jövedelemért – munkához is jutnak. Ezzel szemben az alternatíva számos szakember számára az elvándorlás lett volna, a programok által biztosított munkák viszont az érintett településeken lassították az elvándorlást, így a projektfoglalkoztatásnak volt lakosságmegtartó ereje is.

Ez azonban a helyi politikai hatalomnak is kapóra jött, miután ekkortájt szűntek meg a kistérségi társulási munkaszervezetek és az ott dolgozott embereknek így munkát tudtak biztosítani. Tehát a projektek egyrészt a helyi klientúraépítésnek is hasznos eszköze tudott lenni, másrészt a helyi középosztály is tudta csökkenteni a munkaerő-piaci kiszolgáltatottságát és növelni a jövedelmét.

Utóbbiak esetében ez azért volt fontos, mert a hátrányos helyzetű térségekben élő “középosztály” nem igazán rendelkezik a középosztályra jellemző karakterekkel, ezt az életnívót ugyanis nem tudja fenntartani – jegyezte meg.

A képet tovább árnyalja, hogy ezek a projektek nem a romákat célozták, de még csak nem is a munkanélkülieket, hanem a már meglévő alapszolgáltatásból szívták el a szakembereket (a projektekben dolgozók kétharmadának volt korábban munkája), miután 20-30 százalékkal magasabb jövedelmet kínált és jövedelemkiegészítésként is működött, hiszen még az alapszolgáltatásban is megtarthatták a munkahelyüket. Ez viszont jól mutatta a középosztály helyi politikai vezetésnek való kitettségét is, hiszen itt dőlt el, kik vehetnek részt a projektben.

Nem a szegénységcsökkentés a cél

A jelenlegi szegénységcsökkentő programoknak tehát vannak ugyan pozitív hatásai a foglalkoztatásra, de a probléma az, hogy ezek messze nem olyan volumenűek, hogy maximálisan kihasználnák ezekben a pénzekben (2-3 év alatti 500-600 millió forint) rejlő lehetőségeket. Részben, mert hiányzik a stratégiai szemlélet, ami lehetővé tenné, hogy ezek a fejlesztések ne projektek, hanem programok legyenek. A helyi döntéshozók ugyanis valójában nem szegénységet akarnak csökkenteni, hanem foglalkoztatni akarnak, azaz más a stratégiai cél. A megvalósítók viszont lehet, hogy szívesen gondolkodnának hosszabb távon, de erre nincs ráhatásuk, miután ezek politikai döntések.

Hiányzik a programok összehangolása is, sok a párhuzamosság. Emögött szintén az áll, hogy ezeket foglalkoztatási programként kezelik, hiszen ez így több munkahelyet jelent és több pályázati forráshoz tudnak jutni. A polgármesterek lobbitevékenysége is arra irányult a programok lezárását követően, hogy minden maradjon így, ahogy van, azaz nem aktivizálták magukat abban, hogy önfenntartóvá tegyék a programokat – jegyezte meg Husz.

Egy sikertörténet

Kovách Imre, az MTA TK Szociológiai Intézet tudományos tanácsadója, az MTA doktora egy olyan, erőteljes mezőgazdasági múlttal rendelkező kistelepülés példáján keresztül közelítette meg azt a kérdést, hogy ki járhat jól a szegénységgel, amelyet a rendszerváltás előtt viszonylag kiegyensúlyozott társadalmi struktúra jellemzett, de ez az 1990-es rendszerváltozást követően megbomlott. A kisvárosban a privatizációk után 10 százalékra ugrott a munkanélküliség, megjelent a tömeges szegénység – ami az elmúlt 200 évben nem volt jellemző a helyi viszonyokhoz képest -, a helyi 3300-3400 gyerekből 1700 részesült rendszeresen segélyezésben és egy erőteljes fragmentált és szegmentált társadalom jött létre. Ez hozta lépéskényszerbe a település vezetését.

A kisvárosban végrehajtott intézkedéseket Kovách Imre sikertörténetnek nevezte,  amelynek számos haszna van, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez egy konzerváló társadalompolitika is, melynek a legfontosabb célja, hogy egyben tartsa a közösséget, ne engedjen radikalizálódni másokat. Mindennek sok haszonélvezője van, de az uralkodó politikai elitnek a politikai stabilitás és legitimitás az érdeke.

A kisvárosban a szegényeket gazdasági és hatalmi integrációval tartják benn a rendszerben és a rendben, de ezen túl erős az identitáspolitika is, ami leginkább a középrétegeket éri el. A jelenlegi társadalompolitikában gyakorlatilag a társdalom egésze érdekelt valamilyen formában a kisvárosi mikroszintű megfigyelés szerint – állapította meg.

Kik érdekeltek a szegénység fenntartásában?

Bár Kovách – aki előadásában makroszinten is vizsgálta a kérdést – úgy véli, hogy a szegénységgel nem jár jól senki, de a szegénység befagyasztásában mindazon társadalmi csoportok érdekeltek, akik számára az állam a jóléti és a projekt alapú redisztribúció rendszerein keresztül erőforrásokat csoportosít át.

A szakember szerint a jóléti rendszerek mellett a fejlesztési rendszerek projekt alapú felosztása is hozzájárul a szegénység fenntartásához és növeléséhez.

Úgy véli, a fejlesztési projektek a jelenlegi struktúrája hozzájárul az egyenlőtlenségek növekedéséhez, illetve tartósítják és hozzájárulnak a szegények társadalmi és politikai semlegesítéséhez – azaz amíg ebben a rendszerben benne vannak, nem radikalizálódnak.

A szegénység integrálása, nem destabilizáló tényezővé válása a politikai elitek érdeke, akiknek nincsenek eszközeik a nyomor enyhítésére, de elsődleges céljuk a politikai és hatalmi stabilitás megőrzése.

A szegénység integrálása a társadalmi piramis aljára pedig mindazon társadalmi csoportok érdeke, amelyek elszegényednének, ha az erőforrásaik egy részét a redisztribúciós rendszerek a szociálpolitikai célokra csoportosítanák át. De ugyan ez az érdeke a tőkeszegény, törékeny társadalmi pozícióban lévő középrétegeknek is – mutatott rá.

Kovách szerint a szegénység rendszerben és rendben tartása a társadalompolitikának is része, amely gazdasági növekedés hiányában csak néhány társadalmi csoportot támogat és a gazdasági fejlődést identitáspolitikával és kulturális integrációval próbálja helyettesíteni.

A szegénység a politika tőkeképzés eszköze is lehet, a szegénység konzerválása pedig nagy társadalmi csoportok érdeke. Kovách a felsorolás végére érve, a fentiek alapján feltette azt a költői kérdést is: ha ennyi társadalmi csoport érdeke fűződik ahhoz, hogy a szegények ottmaradjanak, ahol vannak, kinek lesz az érdeke a szegénység enyhítése és erőteljes csökkentése?

Forrás: napi.hu