Szegénység Magyarországon

Úgy maradsz

A kormány szerint folyamatosan csökken a szegénység, de azok, akik naponta szembesülnek e társadalmi problémával, nem így látják. Az utóbbi évek intézkedései ráadásul tovább súlyosbították az amúgy is rossz helyzetet – írja a Magyar Narancs.

„Van egy réteg a legszegényebbek között, amely rosszabbul él, mint tíz évvel ezelőtt. Jelenleg olyan diákoknak próbálunk segíteni, akiknek esélyük sem lenne a kitörésre. Havonta küldenek beszámolókat, amelyekből látjuk, mi az, ami szorítja őket, milyen problémáik vannak. Ezek az emberek kevesebb pénzből élnek, mint régebben. Gyakran nincs pár száz forint arra, hogy eljussanak egyik településről a másikra, a kimagasló képességű gyerekek emiatt nem tudnak elmenni egy egyesületbe, egy zeneiskolába. Nem tudnak venni egy olyan cipőt, amiben nem szégyellnek kilépni az utcára” – mondja Szőke Judit, a Polgár Alapítvány az Esélyekért igazgatója, aki évtizedek óta foglalkozik hátrányos helyzetű gyerekekkel, ő hozta létre hajdan az első tanodák egyikét is. Jelenleg a Roma Tehetségprogram keretében járja az országot, próbál segíteni a hátrányos helyzetben élő fiataloknak, és egyáltalán nem tapasztalja, hogy a szegények helyzetében bármiféle javulás lenne.

A valóság mutatja meg

Pedig, ha csupán a kormányzati megnyilatkozásokat nézzük (a sikerpropagandáról lásd Felszámolták, csökken, sikeres című keretes írásunkat), azt hihetjük, a szegénység folyamatosan csökken, rövidesen senki nem fog nélkülözni Magyarországon. A diadalittas kijelentésekben sokféle mérőszám keveredik, ráadásul statisztikai adatokkal nehéz megragadni a problémát. Sokáig a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) létminimumra vonatkozó számításait vették alapul ahhoz, hogy hányan élnek az évente meghatározott létminimum alatt, de ezt a számítást 2015-ben megszüntették (lásd: Trükk a szegénység ellen, Magyar Narancs, 2015. július 30.). A Policy Agenda viszont folytatta e módszert: legutóbbi adataik szerint 2016-ban a magyar háztartások 36 százaléka a létminimumnál alacsonyabb összegből élt. Ez csekély változás az elmúlt évekhez képest: 2015-ben 41,5 százalék volt az arányuk, öt éve pedig 37 százalék.

Vannak más, szintén a szegénység mértékét mutató adatok: az Eurostat legutóbbi számai szerint a jövedelmi szegénységi arány 14,5 százalék, ez kicsivel jobb, mint az uniós átlag (17,2). Ám szintén az Eurostat idén közölt, 2015-re vonatkozó adataiból kiderül, hogy abban az évben a magyarok 34,8 százaléka nélkülözésben élt, a súlyos nélkülözés pedig a társadalom 16,2 százalékát érintette – nálunk rosszabb helyzetben csak a görögök, a bolgárok és a románok voltak. Mind a KSH, mind az Eurostat anyagaiból az derül ki, hogy a szegénység leginkább a 18 év alattiakat, az egyszülős háztartásokat, az alacsony iskolázottságúakat, a munkanélkülieket és a romákat sújtja; itt érdemes megjegyezni, hogy a szegények többsége nem roma.

Darvas Ágnes szociológus szerint érdemes óvatosan kezelni a statisztikákat. Az ELTE Társadalomtudományi Karának egyetemi docense azt mondja, lehet látni némi csökkenést a jövedelmi szegénység területén, de a nélkülözésben élő emberek számában nincs változás az elmúlt években. „Mindig ki lehet emelni olyan számokat, amik kedvezőek, de a valóság mást mutat. Amikor vidéki, elmaradott kistérségekben dolgozó, a szegénység ellen küzdő kollégákkal beszélek, mindig azt mondják, hogy ők nem látnak javulást, és én sem igazán tudom, mitől lehetne változást várni.” Darvas Ágnes szerint az elmúlt évek politikája egyáltalán nem segítette a szegényeket: a családi pótlék 2008 óta nem emelkedett, így annak a kilenc évvel ezelőttnél ma körülbelül 30 százalékkal kisebb a reálértéke. „De ugyanez igaz minden olyan ellátásra, ami alapvetően a szegényebb rétegek segítségére lenne. Lassan tíz éve nem emelkedtek az olyan segélyek, amik a nyugdíjminimumhoz vannak kötve, a gyes egy forinttal nem nőtt 2008 óta. Fogalmam sincs, mitől lehetne várni, hogy a szegények száma tényleg csökkenjen mondjuk egy eldugott településen, ahol semmiféle esély nincs a kitörésre.” A szociológus továbbra sem lát olyan kormányzati elképzelést, koncepciót, ami változtatna a helyzeten. „A kormányzat újra be­emelte a politikába az »érdemes« és »érdemtelen« szegények megkülönböztetését: nagyon elkülönül a munkával rendelkező, a legszegényebbeknél jobb helyzetben lévő családok támogatása mindazokétól, akik valamiért kiszorulnak a munkaerőpiacról, vagy kedvezőtlenebb helyzetben vannak” – mondja Darvas Ágnes.

A szegénységről sokat elárulnak a lakhatási körülmények, hogy hány embernek okoz gondot a megfelelő lakáskörülmények biztosítása, vagy hogy mennyien képtelenek fizetni a lakáskiadásokat. Mivel a lakhatási szegénységnek nincsenek általánosan bevett mérőszámai, nem lehet meghatározni a pontos számokat, ám az Eurostat adatai alapján ma 1,7 millióan laknak rossz minőségű, egészségtelen lakásban, és további 900 ezer ember jövedelmének a nagyon magas arányát viszik el a lakhatási költségek.

A Habitat for Humanity Magyarország 1996 óta segít a lakhatási szegénység enyhítésén: használaton kívüli bérlakásokat újítanak fel, olyanokat helyeznek el új otthonokba, akik nem tudják fizetni a lakhatás költségeit. Kováts Bence, a szervezet kutatója szerint leginkább olyan történetekkel találkoznak, hogy a szegények a rossz minőségű, rendezetlen vagy megfizethetetlen lakhatásuk miatt bármelyik pillanatban hajléktalanná válhatnak, aminek következtében a gyerekeik felügyeleti jogát is elveszíthetik. „Aki elvesztette a lakhatását, hajléktalanként nagyon nehéz újra munkát vállalnia, lakáshoz jutnia, a gyerekeit visszaszereznie az állami gondozásból” – mondja Kováts Bence. Misetics Bálint szociálpolitikus arra hívja föl a figyelmet, hogy ma 400 ezer ember, köztük 100 ezer gyerek él olyan lakásban, ahol nincs vécé. Amikor valaki elveszti a lakását, gyakran olyan szegény településekre szorul ki, ahol már eleve sok a hátrányos helyzetű ember, és amelyek emiatt gettósodnak – teszi hozzá.

Nem javítottak a körülményeken az elmúlt évek kormányzati intézkedései sem: a szociálpolitikus szerint az Orbán-kormány lakáspolitikája leginkább a szegényeket sújtja, akik egyre kevesebb támogatást kapnak, hogy megfelelő körülmények között tudjanak élni. A korábban működő országos lakásfenntartási támogatást és a nagyobb települések számára kötelezően előírt adósságkezelési szolgáltatást megszüntették, miközben meredeken emelkedik az önkormányzati bérlakásokból való kilakoltatások száma. „A jelenlegi lakástámogatások, a csok és a kedvezményes lakáshitel, vagy a lakás-takarékpénztári megtakarítások állami támogatása mind növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket, a szegények ezekhez nem jutnak hozzá” – mondja Misetics Bálint.

Éhező gyerekek

Orbán Viktor már 2015 végén kijelentette, hogy „az elmúlt 25 évben messze a Fidesz–KDNP-kormány lépett a legtöbbet a gyermekszegénység ellen”. Bár a kormányzat szívesen dicsekszik a javuló adatokkal, ezek elsősorban az adminisztrációs trükközésnek köszönhetőek: 2013-ban szűkítették a hátrányos helyzet (HH) törvényi meghatározását, így könnyen lehet ma azt mondani, hogy 2010 óta feleannyi a szegény gyerekek száma. Az Eurostat adatai már nem ilyen szívderítőek: náluk a gyerekek 36,1 százaléka él szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben, így csak a román, a bolgár és a görög gyerekek helyzete rosszabb, mint a magyaroké.

Bass László szociológus, a Gyerekesély Egyesület vezető kutatója szerint a gyerekszegénységben az európai átlagnál rosszabb az összkép. Bár voltak a gyerekszegénység csökkentését célzó programok az elmúlt években, amelyek részsikereket tudtak elérni, a problémát nem tudják hatékonyan kezelni. A gyerekek szegénysége ellen leginkább a gyermeket vállaló családok megsegítésével lehetne tenni, és a kormány gyakorta is kommunikálja magáról, hogy családbarát, ám Bass úgy látja, ez nem egészen így van. „Az újraelosztást Magyarországon joggal nevezik perverznek: a támogatások sokkal inkább a társadalom magas jövedelmű csoportjait érintik. A legszegényebb családok társadalmi jövedelmei 2010 óta nominálisan is csökkennek, míg a leggazdagabb jövedelmi tizedben folyamatosan emelkednek.” A családi adókedvezmény vagy a gyed nőtt ugyan, de ezeket a szegénységben élő családok komoly jövedelem híján gyakorlatilag nem tudják igénybe venni.

A gyerekszegénység egyik legfontosabb mutatója, hogy milyen mértékű a gyerekéhezés, ám erről nincsenek teljesen pontos, mindenki által elfogadott adatok. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere mindenesetre 2015-ben kijelentette, ma már „kizárt, hogy egy gyerek éhezzen Magyarországon”. Bass László szerint viszont a rendelkezésre álló kutatások alapján 50-60 ezer olyan kiskorú van ma, aki nem jut megfelelő mennyiségű vagy minőségű élelemhez – ezt az adatot egyébként a Gyermekétkeztetési Alapítvány saját számításai is alátámasztják.

Noha a kormány kiterjesztette az ingyenes gyermekétkeztetést, az ELTE Társadalomtudományi Karának adjunktusa szerint ez messze nem elegendő az éhezés felszámolására, mivel a kiskorúak egyharmada kimarad a szolgáltatásból, mivel még nem óvodás vagy már nem iskolás. Sőt, „az általános iskolában egy évben 180 munkanap van, az év felében ezek a gyermekek sem kapnak ingyen étkeztetést. A hétvégék mindenképpen kiesnek, a nyári étkeztetési lehetőséget nem minden település biztosítja, ezen felül a hátrányos helyzet új definíciójával a kormányzat jelentősen szűkítette az iskolai szünetekben ingyenes étkezésben részesülők körét.”

Csak a változást nem látni

L. Ritók Nóra évtizedek óta pedagógus az ország egyik leghátrányosabb, Hajdú-Bihar megyei kistérségében: Berettyóújfaluban vezet művészeti iskolát. Most éppen nyári táborokat szerveznek olyan gyerekeknek, akik nem nyaralnak, nem jutnak el az Erzsébet-táborokba sem. „Az Erzsébet-táborokról azt kommunikálják, hogy azok a szegények táboroztatásáról szólnak. Közben az a helyzet, hogy inkább a jobb társadalmi státusú családoknak ad megoldást a gyerekek nyári elhelyezésére. Ami fontos persze, de akkor ezt kell mondani. Mert a kis falvak – ahol például iskola sincs – halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeit  vagy a szegregátumokban élőket alig érik el.”

L. Ritók nyaranta éppen azért szervez a kollégáival táborokat, mert úgy látja, a szegénységben élő gyerekeknek esélyük sincs eljutni nyaralni: „Van, amikor egy utazótáska sincs, amibe tudnának pakolni a gyerekeknek. Nemrég odajött hozzánk egy család, azt kérdezték, nem kaphatnának-e adományba egy törülközőt, hogy a kislány vihessen magával. Majd megnéztem a kis utazótáskáját indulás előtt, hogy mit rakott össze. Fürdőruha és fehérnemű egyáltalán nem volt benne, hogy a fogkeféről már ne is beszéljek. Lehangoló, hogy milyen alapvető, mások számára természetes dolgokhoz nem tudnak hozzájutni ezek a családok.”

Az Igazgyöngy Alapítvány igazgatója éppen az ilyen történetek miatt hallgatja értetlenül, amikor a kormány arról beszél, hogy a szegénység csökken az országban: „Nem venni észre, hogy a szegénységben élők életében bármi változna. És nem egyedi esetekben nincs változás, hanem tömegesen. A lakhatási szegénység évtizedek óta masszívan jelen van: még mindig előfordulnak villany nélküli házak, a víz az ilyen helyeken szinte sehol sincs bevezetve. Akiben a mobilitás képessége megvolt, már elment innen. Aki maradt, annak a közmunka a lehetőség, de ez nem elég a megélhetéshez. A közmunka mellett nincs mód alkalmi munka vállalására sem, mert jelen kell lenni, aláírni, még ha ettől a munkamennyiségtől nyugodtan elmehetnének napszámba is. Így az röghöz köt, helyhez köt.”

Bár az idei költségvetés az eddigieknél kisebb összeget különített el közmunkaprogramokra, sőt, jövőre elvileg át is alakítják a rendszert, a kormány értelmezésében a 2011-től kiterjesztett közfoglalkoztatás nagyban segít a korábban munka nélküli szegényeknek. Miközben csökkentek a szociális támogatások és az ezekre jogosultak köre, a közmunkások száma éveken át egyre nőtt: a Belügyminisztérium (BM) adatai szerint idén májusban 183,5 ezer ember dolgozott közmunkásként, de tavaly volt olyan hónap, amikor 248,6 ezer ember állt ilyesfajta alkalmazásban. Ha ma valaki napi nyolc órában dolgozik közmunkaprogramban, bruttó 82 ezer forintot keres – ám közmunka nem mindig akad, és azokban a hónapokban, amikor valaki nem jut munkához, csak a foglalkoztatást helyettesítő támogatás jár, havi 22 800 forint.

Molnár György, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének kutatója az elmúlt években sokat foglalkozott a közfoglalkoztatás rendszerével. Szerinte a közmunka magasabb jövedelmet biztosít ugyan a segélynél, ezzel nem lehet kitörni a szegénységből. Az MTA kutatásai azt mutatják, hogy a közmunka inkább visszatartja az embereket a munkaerőpiacról, így a szegények gyakran bennragadnak a rendszerben. „Az utóbbi időben bővülő piaci munkahelyekre gyakran iszonyú nehéz eljutni, a vidéki tömegközlekedés az elmaradott térségekben katasztrofális, és ha valaki nem pont azon a településen él, ahol új munkalehetőség nyílik, akkor sokszor megoldhatatlan az utazása. A menetrendek nem igazodnak a munkaidőhöz, ráadásul az alacsony iskolai végzettségűek számára sokszor csak több műszakos munka kínálkozik. Ilyen helyekre 30-40 km-es távolságról – ami a biciklizéshez már túl hosszú – autó nélkül lehetetlen a műszakhoz igazodva eljutni”– mondja a kutató.

Rajtuk a bélyeg

Berki Judit a Nógrád megyei Bátonyterenyén él, szociális munkásként, 21 éve működő megyei civil szervezet tagjaként próbál segíteni a szegénységben élők helyzetén. A területi egyenlőtlenségekkel alig valaki foglalkozik, hol­ott a szegénység ebből is fakad – mondja. Észak-Magyarországon és az Alföld egyes régióiban a szegénységi arány több mint kétszerese például a nyugat-dunántúlinak. Bass László egyenesen azt állítja, Magyarországon a szegénység falura költözött. „Míg Budapesten vagy a megyei jogú városokban az ott élők 9-10 százaléka szegény, addig a községekben a szegénységi arány 20 százalék feletti.”

„Azt látni az ország számos részén, hogy ha szegény vagy, akkor meg vagy bélyegezve. A kirekesztettség érzése nagyon súlyosan fennáll, amihez hozzájönnek olyan problémák, mint hogy a közmunkán kívül nincs más, nincs rendes tömegközlekedés, csak egy bolt van, ahol tudnak valamit vásárolni súlyos felárakat fizetve, ha egyáltalán jut pénz a vásárlásra. Nincsen védőnő, az egészségügyi, szociális szolgáltatások súlyos deficitekkel küszködnek. Nemrég például a litkei polgármester mesélte, hogy az ő településükön tíz éve nincs orvos, csak heti egyszer van orvosi ellátás. Ezek itt mindennapi problémák” – meséli Berki Judit.

Szőke Judit régebben azt tapasztalta, hogy még a legszegényebb családok is össze tudtak szedni annyi pénzt, amennyi a gyerekük iskoláztatásához kellett. Ez ma már nincs így. „Ez fizikai képtelenség, 22 800 forintból rezsit fizetni, étkezni, és még iskoláztatni is… Több olyan embert is ismerek, aki elmondta, milyen kiszolgáltatott helyzetben van a közmunka miatt, hogyan nyomorog, és a következő hónapban már ezt a 22 800 forintot sem kapta meg, mert azt mondták rá, hogy nem együttműködő. De eljutottunk oda, hogy a legszegényebbek még a közmunkának is örülnek, mert attól félnek, nem lesz semmi, és akkor már egyáltalán nem tudnak mit tenni. El lehet azt is képzelni, hogy milyen fizikai, mentális állapotban vannak ezek az emberek, akik évtizedeken keresztül nyomorban élnek.”

A szegénységből elsősorban az oktatáson keresztül lehetne kitörni, ugyanakkor az Eurofound idén tavasszal publikált kutatása szerint a magyar társadalomban a legcsekélyebb a mobilitás, a gyerekeknek az egész EU-n belül nálunk a legkisebb az esélyük arra, hogy jobb életkörülmények között éljenek majd, mint a szüleik. Ezt csak fokozza, hogy a kormány 2012-ben 18-ról 16 évre szállította le a tankötelezettséget, így a hátrányos helyzetű, rosszul teljesítő tanulókat „kiszórhatják” a rendszerből. Kertesi Gábor és Kézdi Gábor egy korábbi MTA-tanulmánya kimutatta, hogy a szegénység továbbörökítéséhez az is hozzájárul, hogy a szegényebb családok inkább szakközép- és szakiskolába íratják a gyerekeiket, mint a jobb esélyeket nyújtó gimnáziumba. Ha pedig valakinek a szülei csak általános iskolai végzettséggel rendelkeznek, a gyerekük nagy valószínűséggel szegénységben fog élni – az Eurostat adatai szerint Magyarországon a csupán általános iskolát végzett szülők gyerekeinek a 84 százaléka szegénységben él.

Nem felszámol, újratermel

Scharle Ágota közgazdász állítja, hogy ma az oktatás nem felszámolja, hanem inkább újratermeli a szegénységet. Azok az iskolák, ahová hátrányos helyzetű gyerekek járnak, szignifikánsan rosszabbak, mint ahová a középosztály gyerekei. „Ezekben az iskolákban gyakoribb, hogy a pedagógusok kevésbé képzettek vagy képesítés nélkül tanítanak, és a felszereltségük is gyengébb: nincs tornaterem, nincsenek számítógépek, vagy nincs a gyerekeknek is elérhető internet. Ez részben a Klik előtti rendszer következménye, mivel a szegényebb önkormányzatoknak kevesebb forrása volt az iskolák felszerelésére.” A közgazdász szerint a központosítás elvileg javíthatott volna a helyzeten, de a közoktatásra szánt állami finanszírozás csökkenése miatt nem ez történt: az egységesítéssel a szegény települések iskolái nem kapnak több forrást (a gazdagabb településeknek viszont kevesebb jut).

Bass László szerint „ha egy hátrányos helyzetű gyerek a munkaerőpiacon eladható végzettséghez jutna, akkor nagyobb eséllyel törhetne ki a szegénységből. Ha viszont végiggondoljuk az elmúlt évek oktatáspolitikai intézkedéseit, akkor látjuk, hogy azok rendre az alacsony jövedelmű családok helyzetét nehezítették: a tankötelezettség 16 évre csökkentésével a képzetlen, elhelyezkedni nem tudó gyermekek száma folyamatosan nő: a korai iskolaelhagyók aránya ma 12 százalék Magyarországon. A szegregáció törvényesítésének látjuk a kárait, és ez szintén a szegénység csökkenése ellen hat. Régen volt már, amikor egy hódmezővásárhelyi polgármester – Lázár János – az OSI (Nyílt Társadalom Alapítványok – G. M.) támogatásával nagyon határozottan és hatékonyan lépett fel a város iskoláinak szegregálódásával szemben”.

És hogy van-e ebből kiút? Miközben a kormány jelenleg is a szegénység csökkentésében elért „sikereit” kommunikálja, átfogó, a szegények helyzetén segítő szociálpolitikai tervezet továbbra sem létezik. A civil szervezetek, amelyek próbálnak enyhíteni a hátrányos helyzetűek helyzetén, egyre kevesebb támogatáshoz jutnak, sőt, immár „ügynökszervezetekként” jelennek meg a kormányzati kommunikációban.

Váradi Monika, hátrányos helyzetű térségekben terepmunkát végző szociológus szerint egy jó szociálpolitika, egy méltányos jóléti elosztás önmagában nem elegendő: kellenének olyan munkahelyek, amelyek tisztes megélhetést biztosítanak, kellene egy olyan oktatási rendszer, amely a szegény családokba születettek társadalmi mobilitását is előmozdítja. „A legnagyobb gond az, hogy vannak Magyarországnak olyan térségei, ahol a térbeli kirekesztettség, az újratermelődő munkanélküliség és szegénység, a szegénységből való kitörés perspektívájának hiánya olyan összetett probléma, amely a társadalmi befogadást és szolidaritást értéknek tartó, összehangolt, konszenzusos és hosszú távra tekintő szakpolitikai válaszokkal, társadalompolitikával oldható meg, illetve mérsékelhető.” Váradi szerint a lokális projektek, amelyek a szegénység csökkentésében segítenek, csak részben sikeresek, mert ezeket az intézményi struktúrák ma nem támogatják. „Egyes embereknek – mondja Váradi Monika – lehet és kell segíteni, nagy erőfeszítésekkel lehet és kell egy-egy térségben mérsékelni a nyomort, de amíg nem látszik egy tartós, ciklusokon átívelő elképzelés arra, hogy miként lehetne segíteni a szegényeken, addig, azt gondolom, elég reménytelen a helyzet.”

Felszámolták, csökken, sikeres

Hosszú évek óta nyomatja a kormányzati propaganda, hogy a szegénység felszámolásáért eddig senki nem tett többet, mint a második és harmadik Orbán-kormány. A miniszterelnök tavaly kijelentette, hogy „nincs ember ebben az országban” – leszámítva a szocialista párt törzstagjait –, aki elhiszi, hogy 2010 óta nőtt volna Magyarországon a szegénység. Tanácsadója, Hegedűs Zsuzsa másfél évvel ezelőtt azt mondta a Heti Válasznak, hogy a kormány szociálpolitikai intézkedéseivel sikerült felszámolni a „rendszerszintű gyermekéhezést és nyomort”, és manapság csak „emberi mulasztásból, szülői felelőtlenségből” fakad, ha egy gyerek „éhesen megy aludni esténként”. Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára tavaly decemberben pedig szimplán leszögezte, hogy sikeres a kormány szegénység elleni politikája.

„Az én nagymamám is szegény volt”

Robert Walker, az oxfordi egyetem szociálpolitikával foglalkozó professzora 2014-ben jelentette meg A szegénység szégyene (The Shame of Poverty) című kötetét, amelyben egyebek mellett arról ír, hogy a szegénység fennállásában és mélyülésében az is szerepet játszik, hogy a negatív társadalmi megítélés miatt a szegények szégyenként élik meg a saját helyzetüket, ezért inkább bezárkóznak, kerülni kezdik a társadalmi érintkezést. Magyarországon nincs arra konkrét kutatás, hogy a társadalom miként ítéli meg a szegényeket, ugyanakkor Váradi Monika arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak a politikában, hanem a közbeszédben is újra megjelent az „érdemes” és „érdemtelen” szegények megkülönböztetése (például: „a cigányok maguk tehetnek a szegénységükről”).

L. Ritók Nóra szerint, akik nem találkoznak a problémával, gyakran egy 19. századi szegénységképet dédelgetnek magukban. „»Tisztes szegénységről« beszélnek, a kommentben is leírják, hogy »óh, hát, az én nagymamám is szegény volt, de mindennap mosott, főzött, és rendben tartotta a kertet«. Csak közben elfelejtjük, hogy nem a 19. században, hanem egy fogyasztói társadalomban élünk, és ez a szegénységben élőket sem hagyja érintetlenül. Nyilván nehéz megérteni, hogy minek mobiltelefon vagy divatos feliratú póló ott, ahol a hónap végén nem jut ételre, vagy nem tudják kiváltani a gyógyszert, de a szegényeket is bombázzák a fogyasztói hatások, ráadásul a tervezés képességének hiánya is jelen van. El kellene engedni a kuncogó, a garasokat kuporgatva vágyakozó, és egyébként a sorsát alázatosan elfogadó szegényeknek a képét, mert ma már nem ilyesmiről van szó.”

Forrás: Magyar Narancs