A Kúria várva várt döntése után a kormány helyzetbe került, és léphet: immár nincs közvetlen bizonytalansági tényező, amely akadályát képezné annak, hogy átfogó törvényhozási eszközökkel orvosolják a devizahitelesek problémáit. A lendület előre látható, a voluntarizmus azonban csak akkor elkerülhető, ha a kormányzó erők számításba veszik a politikai akarat érvényesítésének azon korlátait, amelyek a demokratikus és jogállami megfontolásokból fakadnak. Az alábbiakban nagy vonalakban számba vesszük, melyek ezek.
1.
A Kúria június 16-án meghozott polgári jogegységi határozatának értelmezésekor határozott különbséget kell tenni a főszolgáltatást érintő, és az egyéb egyéb, kisebb jelentőségű kérdések között. A fődolog a tartozás nagyságában állást foglalni, vagyis abban, hogy az árfolyam-kockázat áthárítása az ügyfelekre nem tekinthető-e a bank részéről tisztességtelen gyakorlatnak. A Kúria úgy döntött, hogy nem, egyedi esetben azonban nem kizárt ennek megállapítása. Erre akkor kerülhet sor, ha a bank tájékoztatási kötelezettségét láthatóan megsértette volna (ami nehezen feltételezhető a bankok szerződéskötési gyakorlatát ismerve).
Az árfolyam-kockázat terhe alól az ügyfél főszabály szerint azért nem mentesíthető, mert devizaalapú fogyasztói hitelszerződést kötött. Még ha gazdaságilag nem ésszerű is fogyasztói hitelt spekulációs elemmel megterhelni, ez jogilag nem kifogásolható, feltéve, hogy a megfelelő tájékoztatás a bank részéről nem maradt el. A főszolgáltatásba foglalt jogok és kötelezettségek devizában vannak meghatározva attól függetlenül, hogy forintban kell-e teljesíteni, amint ezt a Kúria december 16-i polgári jogegységi határozatában már tisztázta. Ennek következtében az árfolyam-kockázattal a feleknek számolniuk kellett.
Részletkérdés a fentiekhez képest – mert csak a törlesztőrészleteket érinti – az, hogy egyedi esetben megállapítható: a kamatváltoztatás egyoldalú szerződésmódosítással tisztességtelen, vagyis a banki gyakorlat sértheti az arányosság, ténylegesség és szimmetria, továbbá a tárgyilagosság és átláthatóság elvét. A gyakorlatot ismerve valószínűsíthető, hogy e tekintetben a bankokat számos esetben elmarasztalják majd. Továbbá a bankok árfolyamrés-politikája tisztességtelen lehet, amennyiben vételi és eladási árfolyamok alkalmazása olyan díjbevételt eredményez a bank számára, amelyet a bank nem szolgált meg, és amennyiben ez a banki tevékenység az ügyfél számára nem volt átlátható.
A bíróság különbséget tett árfolyamok átszámítása (translation) és átváltása (conversion) között. Habár a gazdasági teljesítés kiszámítására nézve a kétféle módszer között nincs különbség, fogyasztói hitelszerződéseknél csak a készpénzes forgalomban kifejeződő átváltás értelmezhető az ügyfél számára, akinél a lerovó pénznem jellemzően forint, és nem deviza. Még ha a kirovó pénznem esetében alkalmazható is az átszámítás, a lerovó pénznemben hiányzik a deviza, és ezért ott ez a módszer nem alkalmazható.
2.
A kérdés ezek után nem is az, hogy a százas nagyságrendű perekben mi történik, mert azoknak a gazdaság egészére gyakorolt kihatása már elhanyagolható lesz (bár a bankokra további jelentős terheket róhat). Inkább lehet érdekes most már az, hogy, hogy mit lép a a politika, milyen törvényalkotás várható, lezárandó a devizahitelek problémáját. A bírósági döntésekből mindenesetre egyáltalán nem következik az, hogy a devizaalapú fogyasztói hitel mérgezett termék lenne, és ezért a piacról ki kellene vezetni.
Miután a Kúria a maga részéről lezárta az elvi határozatok sorát, most jut igazán jelentőséghez az Alkotmánybíróság március 17-i határozata. Ebben az AB megállapította, hogy a versenygazdaság tisztelete, az erőfölénnyel való visszaélés tiltása és a fogyasztók védelme miatt az állam számára nem adódik olyan lehetőség, hogy egyedi döntésekbe, konkrét jogi aktusokba beavatkozzék, pl. jogszabállyal egyoldalúan megváltoztatva hatályos jogviszonyokat. Ha az AB bírósági ítélet alaptörvény-ellenességét vizsgálja, ennek során nem tehet olyan megállapítást, amely levezethető lenne a versenygazdaság, ezen belül a fogyasztók védelme tiszteletére irányuló jogi szabályozásból. Az állam továbbá a jogszabály hatályba lépését megelőző szerződések tartalmát kivételesen jogalkotással ugyan megváltoztathatja, de csak az érintett felek érdekegyenlősége elvének szigorú figyelembe vételével.
3.
Ahhoz, hogy a politika forradalmi módon járjon el, unortodoxiát érvényesítve a jogalkotásban, a Kúria és az AB határozatait figyelembe vételével aligha nyílik lehetőség. Látva a parlamenti hatalom túlsúlyát, mégis fölmerül a kérdés, hogy tényleg a bíróságok lehetnek-e a jogérvényesítés végső fórumai. Ha a jogszabály hatályba lépése előtt létrejött jogviszonyok a jogalkotással átírhatók, akkor ez kétségessé válik, ami viszont nem egyeztethető össze a jogállammal. Miután továbbá az Alaptörvény lehetővé tette azt, hogy nemcsak jogi normát, hanem bírósági határozatot is meg lehet támadni alkotmányjogi panasszal, az AB ennek révén beavatkozhat konkrét bírósági döntésekbe, ami viszont fölöttébb aggályos lenne.
Alkotmánybíráskodásra ugyanakkor nagy szükség van, mert mint minden hatalommal, a törvényhozási hatalommal is vissza lehet élni. Az AB azonban a törvényhozás ellenőrzésére szolgál, nem pedig a független bíróságokéra. Demokratikus és jogállami viszonyok között a jogérvényesítés végső fóruma csak bíróság lehet. Jogállamban a politika konvertálható joggá, a jogvitára pedig pontot csak ítélettel lehet tenni. A bírói hatalom meggyengítése leértékeli a bíróságok szerepét, egyebek mellett a devizahiteles probléma megoldásában.
Az állam jogalkotás révén hatályos magánjogi viszonyokba avatkozik be. A beavatkozás azért valósulhat meg, mert közjogi norma felülírja a magánjogot, a felek szerződéses szabadságát, és azt az elvet, hogy a szerződéseket be kell tartani. Polgári társadalomban azonban a szubszidiaritás elvéből kell kiindulni. Eszerint állami beavatkozásnak a polgári közötti ügyekben csak akkor van helye, ha az érintettek nem képesek maguk jogszerűen elintézni ügyeiket. A politikai felhatalmazást közvetítő jogszabály nem írhatja felül minden további nélkül azt a tételt, hogy a vagyoni viszonyok szabályozásának forrása a magánjog.
Sőt, még tovább mehetünk: ha az életviszonyok változása folytán a tételes jog és az élet között rés támad, akkor az állami szervek számára nem marad más lehetőség, mint a rést a magánjog általános elveinek figyelembe vételével kitölteni. A magánjog ilyen értelemben kiegészíti a közjog által valamilyen okból nem szabályozott, nem szabályozható területeket. Ma még nem tudhatjuk, hogy a parlament miként él azzal a lehetőséggel, hogy hatályos szerződésekbe a magánjogtól idegen szempontokat érvényesítve beavatkozik.
A beavatkozásnak gátat szabhat az is, hogy Magyarország mint EU tagállam számára nem megengedett olyan nemzeti szabályokat alkotni, amelyek nem egyeztethetők össze a tőkemozgás szabadságának elvével, az EU alapvető szabadságai között a legmagasabb szintre fejlődött elvvel. Amúgy is megrázkódtatást okozott már, és a bank és az ügyfelek közötti érdekegyensúlyt felborította a brutális végtörlesztés és az egyre szélesedő körben alkalmazott árfolyamgát jogi formába öntése. A tőkemozgás szabadságának korlátozása csak közérdekből, nem diszkriminatív módon, és az arányosság elvének tiszteletben tartásával lehetséges. A jogszabályi intézkedéseknek tehát eléggé célzottaknak kell lenniük. Nagyívű jogalkotás a józan ész szerint nem várható a devizaalapú fogyasztási hitelek területén. Ha ez mégis bekövetkezne, akkor a szabályozás konfrontatív lesz, ami viszont újabb békétlenséget válthat ki a hazai és nemzetközi gazdasági élet szereplői körében.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára.